Evangéliumi Hirnök, 1964 (56. évfolyam, 2-24. szám)

1964-02-01 / 3. szám

1964 február 1 EVANGÉLIUMI HÍRNÖK 5-IK OLDAL bocsájtotta szolgája bűnét s megnyugo­dott a szolga. Izraelben is történt hajdan ilyen eset. Mikor bevette Jerikó városát, az Urnák szentelt dolgokból magának elrejtett egy babilóniai köntöst, kétszáz siklus ezüstöt és egy aranyvesszöt, melynek súlya ötven siklus vala. S emiatt Isten büntetése volt az egész népen, mert az Ur haragja fel­gerjedett az Izráel ellen. Kutatták, keresték ennek okát s mikor rájöttek, hogy Ákán a bűnös, felelősségre vonták, megkövezték a mózesi törvények szerint és megégették tűzzel. Mikor mind­ez megtörtént, azt mondja az Isten igéje: “És megszűnék az Ur haragjának gerjede­­zése.” (Józsué 7:) A bűnbevallás ma is szükséges és na­gyon fontos Isten gyermekeinek életében. Nem fülbegyónásról beszél Isten igéje, ha­nem csak arról, hogy “Valljuk meg egy­másnak bűneinket és imádkozzunk egy­másért s az Isten megbocsátja azokat.” Sokszor némely gyülekezet lelki nyu­galma fel van zavarva egyesek titokzatos bűnei miatt. Rengeteg lelki kár ennek kö­vetkezménye. Mint a fentemlített fiatal ember, elő kell állania s Nagy Gazdánk­nak nyilvánosan, őszintén be kell vallani ember, elő kell állani s Nagy Gazdánk­­feltételével nyugszik meg a lélek, a gyü­lekezet s csak úgy haladhat előre ma is az Isten munkája! Hogyan alakul az életünk? “És ül, mint ötvös, vagy ezüst tisz­togató és megtisztítja Lévi fiait és fényessé teszi őket, mint az aranyat és ezüstöt . . .” (Mai. 3:3.) Isten csodálatos döntésének egyik, szá­munkra érthetetlen jelentősége, az'Ő állás­­foglalása, életünk, útjaink, szolgálatunk és engedelmességünk vonalán. Nem olyan ál­lásfoglalás ez, amit mi emberek nagy ál­talánosságban gyakorlunk. Ha az Ur Jé­zus Krisztust nézzük, akkor Őt is úgy lát­juk, mint aki állást foglalt a mi megmen­tésünk és megtartásunk mellett. “Térjetek meg, jöjjetek énhozzám” és a többi ezekhez hasonló felszólításokban. Isten a már kiválasztottak életét meg akarja újítani. Fényessé, ragyogóvá akar­ja tenni azáltal, hogy kezébe veszi és mint ötvös, a saját olvasztó tégelyében újra­formálja, újraönti. ..És ebben a munkájában látni akarja azt, hogy mi miképpen foglalunk állást Isten eme megújító munkája és elhatáro­zására nézve? Akik már megtapasztaltuk Isten csodá­latos szeretetét, kegyelmes hívását, és sokféle ajándékait, amiben az engedelmes­ségünk és reáfigyelésünk idején részelte­tett, bizonyságot tehetünk arról, hogy Is­­nem nem kényszerzubbonyban járó keresz­tyéneket akar, hanem fiakat, akik szelle­mileg valóban szabadok. Kezünkben van a elöntés joga. Benne hagyjuk-e életünket az “ötvös” kezében? Berozsdált, vagy Isten által kifényesített életet akarunk-e? Erről van most szó! Ez a mi korunk az “eklézsia” kora. Is­ten kijelentése szerint az elválasztás, a tisztítás, a formáltatás kora. Formáltatni az Isten dicsőséges testéhez. Erre akar Is­ten felkészíteni, sőt egészen késszé tenni, hogy “Amiképpen hordtuk a földieknek ábrázatát, úgy hordozzuk a meny­­nyeinek is ábrázatát.” Tehát az Ur nem akar mást ma sem, csak azt, hogy hagyjuk magunkat felké­szíteni az Ö keze által. Rajtunk van a sor. Tárjuk fel az éle­tünk minden kis részletét az Urnák. Le­hajtott fővel engedjünk teret neki, hogy az életünk talaján hadd érvényesüljön az önteni és fényesíteni akaró ötvös munká­ja. Mi vegyük elő a féltve őrzött én-kin­cseinket. Ilyen viszont szolgálatot vár tő­lünk az Isten, a saját szolgálatai véghez­vitele mellett. Isten leült mint ötvös. — Mi is üljük most körül Urunkat, beszél gessük meg vele az életünk eddigi ered­ménytelenségének okait, vereségünket gyümöicstelenségünket, bajainkat, hiába való eddigi fáradozásainkat, betegségein kel, amelyet úgy ismertünk meg a kérész tvén életünk területein, hogy van célja de nem tudjuk annak magyarázatát. Az örökkévalóság felé tartó életünknél már itt ezen a földön vannak Istentől el készített állomásai. Mindnyájan olyanol vagyunk, mint egy-egy utasszállító jár­mű. Egyik-másikunk csak egymaga ül a járműben. Vannak, akiknek az életében sokan megférnek. Van reá eset, hogy több időt töltenek, mint a könnyebb teherrel járók. Jobban körülnézi őket Isten. Nem azért, mintha az egyes lelkeket nem o­­lyan szeretettel kezelné, nem, szó sincs róla. De akire sokat bízott az Ur, attó többet vár és azt megállítja és megszem léli. Mai látásom szerint így próbálom ki értékelni Istennek ezirányu munkáját a életemben. Isten igazságos és kegyelmes. 'Igazsá­gosságának az Egyetlen Fiú, Jézus Krisz­tus oltárra tett élete és kiontott vére tett eleget. E nélkül senkinek nincsen Istenhez való menetele. Nem a bűneim állanak kö­zöttem és Isten között, hanem az egye­düli Nagy Közbenjáró, az Ur Jézus Krisz­tus. Az Isten kegyelmének kiáradása az éle­tem felé természetes folyamánya ennek az Isten felől jövő kegyelmi áradatnak, hogy mindennek: örömnek, vagy sírásnak, nye­reségnek, vagy kárnak, betegségnek vagy gyógyulásnak, mindennek Isten királyi te­kintete előtt kell elvonulnia. Aí is vele­járója ennek az Istentől alászállott csodá­nak, hogy Isten innentől kezdve a káro­sat nem engedi be az életem területébe. Azt visszaparancsolja. A hasznosat, az ál­dásadót elengedi. Hogy mi a hasznos és mi a káros az Ö isteni értelmezésében? Ez kikutathatatlan titok. Lehet, hogy azt mondják sokan közü­lünk, amit a mi drága Urunknak mondot­tak: Nehéz beszéd ez, ki hallgathat ilye­neket?” Elsősorban azokra gondolok, akik min­kat. Hiába tesz Isten minket olykor prés­be. Tartjuk magunkat összeszorítva is, e­­gyéniségeink, nagyraértékelt tanulmánya­ink, talán gazdaságunk is fogva tart ben­nünket. Fogcsikorgatva, de kitart a maga körvonalazott állapotában. De az olvasztó­­tégelyben, ahol valamennyiünk élete benne van, elolvad és összefolyik. Elveszti egyé­niességét, és ettől kezdve nem lesz olyan, mint Moáb, akiről így emlékezik meg az Ige: “Nyugodtan élt Moáb gyermekségé­től fogva és pihent az ő seprejében. E- dényből-edénybe nem öntötték és fogság­ra sem ment, azért maradt meg az íze

Next

/
Oldalképek
Tartalom