Evangéliumi Hirnök, 1963 (55. évfolyam, 1-16. szám)
1963-08-01 / 8. szám
MK OLDAL EVANGÉLIUMI HÍRNÖK 1963 augusztus 1 (Mt. 5:24.) Komoly, figyelemre méltó tanítás ez. Ne játszódjék senki lelki üdvösségével. A meg nem bocsájtásnak szelleme elégséges arra, hogy a kárhozatba vigye a lelket. Azért még ma imádkozzál mindent elfelejtő és megbocsájtó lélekkel s mig a Nap le nem hanyatlik, békülj ki a te atyádfiával! EMERITUS A kanaáni asszony A hegyek ormán már nyitogatta topázazín szemét a virradat. Az égbolt szikrázva fénylett. A nap első sugaraiban fiirdött a nagy hegyek fölött a táj. A faluban már ébredezett az élet. A közeledő falu utcám korai vasszekér dübörgés, -kovács pörölycsattogás és ebcsaholás hangzott. A szélső faház vörösre festett oszlopaival mintegy másfél mérföldnyire feküdt a galileai határtól. A lapos háztetőről, a felházból nyöszörgés, kínos hörgés és sikoltozás hangzott. Az asszony megrezzent. — A gonosz lélek megint gyötri a lányomat ! Ekkor elsápadt arccal lépett ki a szobából és gyorsan sietett fel a lépcsőkön. A felső szoba egyiptomi szőnyeggel volt behúzva, melyen egy nyoszolya állt s rajta pedig egy fiatal lány feküdt. Kuszáit haja elborította a kecskeszőrpámákat és kezei görcsösen markolták a takarót. Eltorzult arcán borzalom ült. A leány gyötrelmében felkiáltott: — Anyám, a Béliál tépi a szivemet! Ne engedd, hogy kínozzon, kergesd el! A hű anya gyermeke homlokára tette kezét és csendesítő szavakat mormolt. — Majd leült a nyoszolya szélére és a citera után nyúlt. Megpengette a húrokat és a leány arca lassan kisimult. Sötét szemeiben a fájdalom könnyei égtek és reszkető hangon szólt: — Anyám, akarod, hogy meggyógyuljak? Az asszony bánatos szemei felragyogtak és így válaszolt: — Oh, gyermekem, egyetlenegy vagy te énnekem és tudod, hogy mindent megteszek érted. Mondd, mit cselekedjek? A leány az ablakon keresztül a futó felhőket nézte és így szólt anyjához: — A múlt éjjel azt álmodtam, hogy Gaiilea felé mentél és ott egy valakivel találkoztál, aki meggyógyított engem. — Eredj és keresd meg Őt. Az asszony felsóhajtott: — Az álomra én nem sbkat adok, mert aki alszik, az álmodik is. De azért jól mondod, hogy elmentem, mert csakugyan elmentem egy kenőcskészítőhöz, akinek annyi drakmát fizettem a kenőcsért, mint amennyi a kenőcs súlya volt, kehellyel együtt. Ezenkívül még a varázslókhoz is elmentem és a sok kotyvalékért jól megfizettem és látom, hogy egyik sem használt. Pedig én a baálnak, a föníciai napistennek és a nagy mólóknak, az ammoniták csillagistenének dúsan fizettem és minden útbaeső idegen bálvány előtt teborulva könyörögtem meghallgatásért és ezeknek is fizettem eleget. De úgy látom, hasztalan volt minden rhnánkodásom, egyik sem segített. A lány fáradtan intett. — Hagyd el őket. Nem lehet tőlük semmi jót és segítséget várni. Mind élettelenek azok. Nézd, Gaiilea felé emelkedik már a nap és bevilágítja az utakat. A fecskék is arra szállnak és az ég pásztora is arra tereli a felhőnyájat széles ostorával. Vájjon ki elé sietnek azok? A jó anya megsímogatta a leánya kezét és mondá; — Elhivassam a kármelhegyi varázslót? El vigyelek a sidoni igézőhöz? —r Nem! — mondá a leány idegesen. A nagy hegyek úgy állnak Gaiilea határán, mint sötét felhőkapuk; mögöttük lakik a fény. A hegyeket fedő olajfák jóillattal köszöntik a Galileából jövőket. Az asszony így szólt a leányához: — Elmegyek a galileai határhoz és megkeresem Azt, Aki meggyógyíthat tégedet. Minden útbaesőt megkérdezek, míg megtalálom, Akit keresek. Készülődése közben az asszony így fohászkodott : — Oh, bár elhagyná az én drága lányomat a gonosz lélek, hogy újra megelevenedne és minden götrelmes érzéstől megszabadulna ! Ekkor a kanaáni asszony rojtos kendőt terített magára és étlen-szomjan elindult a reggel harmatos óráiban. Szapora lépéssel ment az ismerős úton, magábamerülve. Körülötte a szarkák ugráltak, feje fölött héjják és karvalyok keringtek s néha lelecsaptak a kilesett prédára. Majd szőlő- és dinnyeföldek mellett levő úton sietve lépdelt elmerengve. És a fordulónál egy bozontos fejű ember állt. Az asszony megállt előtte és így szólt hozzá: — Nem tudsz valami gyógyítószert ajánlani az én beteg lányomnak? — Úgy látom, asszony, hogy te a szomorúság útján jársz és, sajnos, nem segíthetek. Odébb a földön egy bajusztalan, hegyesszakállú káld jegymagyarázó ült csíkos köntösben. Az asszony megállt előtte és eme kérdést intézte hozzá: — Nem tudnál segíteni az én beteg lányomon? Mert a gonosz lélek gyötri őt kínosan. A jegymagyarázó így szólt: — Az áldozatok útjára léptél, asszony. Mit áldoztál már eddig a lányodért? Az asszony összekulcsolta kezét és mondá: — Oda adtam érte arcom rózsáit, szemeim tüzét és hajam barna színét, melyet időnap előtt bederesített a szomorúság. Neki adtam éjszakáim nyugalmát, álmaimat és ifjúságom erejét. És anyagi áldozatokat is hoztam érte: Mondd, mit áldozzak még? A jegymagyarázó Így felelt: — Három út van még előtted: az éhség és szomjúság; a félelem; a megaláztatás útja. Nehéz utak ezek, de ne kereskedjél rajtuk. Hanem Akit te keresel, Annak ereje nagyobb mindeneknél. Eredj előlem, mert félem én Annak hatalmát! Az asszony megfordult és tova sietett. A szomjúságtól epesztve lépdelt és lassan elmaradt tőle a köves és homokos út és mocsaras vidékre ért. Ott összefogva lebegő ruháját és szaladva tartott a hatalmas, sötét erdő felé. A fák lombsátra összeborult felette, mint eleven égboltozat. Az utat, vadindák és tüskés növények lepték be. Az asszony lábát megsebezték és ruháját megszaggatták a tövises indák. Fáradtságtól lihegve és éhségtől gyötörve nézett körül. A sűrűségből morgás és bölények bömbölése és csörtetése hangzott. Az asszony szive erősen kalapált s a félelem verejtéke összefolyt arcán a fájdalom könnyeivel. Majd kilépett az erdőből és újra síkföldre ért. Egy pár pillanatra visszatekintett az erdő felé s az erdőszéli bokrokból, a sűrűségből jávor és szarvas agancsos fej bámult reá. A síkság határán már Gaiilea hegyei álltak őrt, mint sötét felhőkapuk. A magasból aranyos ragyogással áradt szét a napfény. A szántóföldön két földműves dolgozott. Az asszony megállt a szántóvetők előtt. Az egyik megszólította: — Hogy kerültél te a mi határaink felé, szír-íéniciai asszony? — Én azt keresem csupán, akinek hatalma van a gonosz lélek fölött, hogy meggyógyítsa egyetlen gyermekemet. A másik szántóvető az ostornyéllel előre mutatott. — Áldás kísérte utadat, mert ime ott közeleg a Dávid fia, aki csodákat tesz, bizonyságul, hogy Ő valóban a Krisztus, Aki megtapossa a gonoszt. Az asszony lenézett tépett ruhájára s megsebzett lábaira és restelkedve így szólt: — Üres kézzel jöttem és nem tudom, hogy mit adhatok neki. A szántó-vető jóságosán intett: — Add neki hitedet és állhatatos reménységedet. Ezenközben népáradat hömpölygött arra felé az úton. Az épek és erősek között nyomorékok és betegségtől soványak vánszorogtak. A vakokat kézenfogva vezették: Az anyák ölben vitték beteg gyermekeiket. Az út mentén szegényes kis viskó emelkedett. Az épület előtt 12 napbarnított férfi állt. A galileabeliek szólásmódján beszéltek s csendre, türelemre intették a zajongó népet: — Legyetek békességben, az Ur pihen. A kanaáni asszony keresztül törte magát a tömegen és pihegve támaszkodott a kis épület falához. Ekkor fehéröltözetű férfi jelent meg a küszöbön, fejét sugárkoszorú övezte. A kanaáni asszony hangos szóval kiáltott a fehér öltözetű férfi felé:
