Evangéliumi Hirnök, 1961 (53. évfolyam, 1-25. szám)

1961-02-15 / 4. szám

1961. február 15. EVANGÉLIUMI HÍRNÖK 5-IK OLDAL MEGMENTVE Az erdő hallgatott. Csak itt-ott ne­szeitek sejtelmes surranások, pittye. gések, a madarak takarodója és a le_ veiek zizegtek azzal a különös fi­nom sustorgással, amely oly édes, oly zsongitó máskor, de most ideg­őrlő, fárasztó, gyötrő, mert nincs ut sehol, hiába keresik, csak bozót, tüske. Eltévedtek. A sötét erősödött. Endre reszketve sóhajtotta, Béla mond mi lesz velünk? Oly sok rette­netes történetet hallottam már a ka. nadai őserdőkről. Hány embert szét. téptek a vadállatok, hány megőrült a félelembe. Ne aggódj, mondta Bé­la. Én bizom benne, hogy hamaro­san ki fogunk innen találni. Otthon tudják, hogy kirándulni jöttünk, majd csak keresnek. Mikor elindul­tunk, sokan voltak velünk, de szét­szóródtak. — az a baj, hogy nincs fegyverünk. De van hangszerünk, mondta vidáman Béla. Tárogatózni fogok és valaki majd csak meghallja. Beült és fújni kezdte érzéssel, szív. bői a gyönyörű éneket: “Oly csüg­gedő a lélek hamar, ha gond alá ke­rül. Vigaszt, erőt adni ki akar? Ki véd a bu elől? Csak Uradra nézz, ő segíteni kész, hivebbet te nem ta­lálsz, karja oltalom, szive irgalom, őhozzá kiálts!“ Elhallgatott és i­­mádkozott. Imádkozz te is Endre. Ebből a sötét erdőből csak egyedül Isten szabadíthat meg minket. — Tüzet kellene gyújtani, de el­fogyott a gyufánk. Még egy kis tűz sincs. Hát most mit csináljunk? — Én megmondom, fel a fára de azon­nal. Zörgést hallottam. Egymásután felkusztak a fára, igyekeztek a ma­gasabb ágak felé és ekkor a sötét­ben két tüzes golyót láttak. Egy ál­lat, nehezen mozog, milyen súlyos, medve lehet. Az állat súlya alatt sor­ra törtek a gallyak. A homályban ki­rajzolódott a nagy medve félelmetes alakja. Megállt. Szaglászott. Aztán odament a lent hagyott csomagok­hoz és turkálni kezdett benne. Hal­lották a csámcsogását. Valamit ta­lált. — A süteményem, jaj a sütemé nyem, megeszi a mackó, sóhajtotta Endre. — Ez legyen a legkisebb ba­jod, csendbe légy, suttogta Béla. — A papírok zörögtek, a zacskók egy­másután ürültek ki. Mackó koma a jó lakoma után leült pihenni. Még egy kicsit kotorászott, aztán elballa­gott. — Ezt megusztuk! Elment. Én le­megyek, megnézem nem hagyott e valamit. Éhes vagyok. Itt maradsz, parancsolta Béla. Még nem járhat messze. Amúgy is számíthatunk u­­jabb éjszakai látogatókra. Itt fent biztonságosabb. Hűvös van. — Hát nincs valami nagy meleg. A takarók lent maradtak. Béla ismét játszani kezdett. “Segélyt kiált haldokló lel­kek serege, pogány mezőkről száll a jaj ide, ó jöjjetek, ó nyújtsatok se­gélyt, vigaszt...“ Párszor eljátszotta, aztán pihenésre dőlt az egyik ágon. Béla! Megint jön valami, súgta End­re. Két medve! Csend legyen. A med­vék ismét elkezdtek keresgélni. Meg­eszik az utolsó morzsát is! Úgy lát­szik, hogy a kis maradék nem volt elég mert a mackók nyugtalanul kezdtek járkálni. — Látod, most meg­hallották a hangodat. Észrevették! Jeges félelem futott át rajtuk. Csak a késem volna nálam. De az is lent maradt. Mit érsz vele, ha fent is vol­na, két ilyen hatalmas nagy állat­tal nem tudnánk elbánni. Rettenetes a sebesült állat dühe. Erre ne is gon­dolj. Szájához kapta tárogatóját és hosszú, elnyújtott hangon dudált. A hangskálán mindig feljebb ment, ami a mackóknak láthatólag nem tetszett, mert haragosan járták kö­rül a fát. Béla éneket kezdett játsza­ni, de a medvék — úgy látszik nem nagyon zenekedvelő lények, erre mindinkább megharagudtak és dön­getni kezdték a fát alattuk. Hol az egyik, hol a másik dőlt neki, aztán mind a ketten. Sokáig verték olda­lukat a fához és látva, hogy ez nem használ, kezdtek felfelé kúszni. — Elvesztünk, végünk van, kiál­totta Endre. Ne csüggedj, mondta Béla. Lehajolt a fa törzsén és iszo­nyú erőset beledudált a hangszerbe. A mackó láthatólag meglepődött és leereszkedett a földre. Fülsikető ma. gas hangokat sikoltott bele az éj­szakába a fiú, de a mackók nem hát­ráltak. Újabb támadáson törték a fe. jüket. A távolban fény villant fel. Hé... hol vagytok, emberek, hé... Sű­rű egymásutánban válaszolt Béla: tra-ra, tra-ra-ra... itt vagyunk! Az emberek közelebb értek és akkor lát­ták rémülten, hogy két nagy medve van a fa alatt. Mit tegyünk? Egy puskánk van. Gyújtsátok fel az erdőt, kiabált End. re. A gyufa lobbant, a száraz avar egy pillanat alatt lángba borult. A medvék félelemmel bámultak bele a lángokba, aztán elrohantak. Gyer­tek le, gyorsan, oltani! A fejszék csattogtak, a fák recsegtek, dőltek halomba. Egy órai kemény küzde­lem után megfékezték a tüzet. Min­den rendben van. Most pedig gyertek aludjatok a mi kis tanyánkon. Va­dászni jártunk az erdőbe és felfi­gyeltünk a tárogatóra. Oly szépek voltak az énekek, amiket játszottál. Tudtuk, hogy testvérünk vagy, ezért mentünk a hang irányába, hogy ta­lálkozhassunk veled. Ritkán jár ná­lunk vendég és mindig nagy ünnep, ha valakit szerény hajlékunkba fo­gadhatunk. A tárogató messze hal­latszik, már régóta keresünk benne­teket. Amikor hallottuk a riogó han­gokat, gondoltuk, hogy veszélyben lehettek. Ezért futva jöttünk. Nagyon hálásan köszönjük, hogy vettétek a fáradságot és elindultatok a hang irányába. Ha nem jöttök reg­gel két hulla fekszik itt. Az éhes medvék kegyetlenek. — Egy kisebb tisztásra értek, innen látni lehetett már a kis tanyát, a ház ablakai ba­rátságosan világitottak. A jó vacsora után kiültek a kis padkára és belenéztek a ragyogó csillagos égbe. Endre remegő han­gon szólalt meg. Milyen jó a jó Is­ten, hogy titeket értünk küldött. Lá­tod, mondtam én, hogy imádkozzál és bízzál Istenben. Ő soha nem hagy­ja el azokat, akik bíznak benne. Kedves házigazda, mégegyszer na­gyon szépen köszönjük a fáradságát és most engedje meg, hadd köszön­jem meg Istennek is az Ő szabaditá­­sát. Leült, szemeit a csillagok felé ve­tette és elkezdte érzéssel, boldogan játszani: “Mennyben lakó én Iste­nem, vedd füledbe dicséretem, Téged dicsér egész világ, Neked köszön a kis virág. Erős vihar, kis gyenge szél tenger patak Hozzád beszél, az Ég s a föld telve Veled, legyen áldott a Te neved!“ Somogyi Gáborné

Next

/
Oldalképek
Tartalom