Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)
1932-03-13 / 10. szám
XV 111. érioijam. 1932. Március 13. 10. szám. Szsrfctszttség és klaitfclvatal: itBÉNY (Moson ■.) HiaMla : A LUTHER-SZÖVETSÉG. II a oltotta: OR. RlfFIY SÁNDOR pNspftk. Megjelenik hetenként egvszor. vasáraap. ■■ EHIIzetésI ir: Egész évre 6 P. 40 (HU léiéire 3 P Ss*rk«ai»«fért i.uió. 20 HIL, neoiodévre 1 P. 60 ML. El! szie 16 fill PostatakarékpéaztáricsakkszáaUa: 1290. NÉMETH KÁROLY «sper«». Hirdetési árak aioooivezés szerint. Dicsőség „Olyannak látták az orcáját, mint egy angyalnak orcáját." Apcsel 6, 15. Istvánról, a jeruzsálemi keresztyén gyülekezet diakónusáról, az első vértanúról olvassuk a fent idézett szavakat. A zsidó nagytanács tagjai. Istvánnak és a keresztyénségnek esküdt ellenségei angyali dicsőséget láttak felragyogni az elibük hurcolt vádlotton. Ez a dicsfény Istvánt nem mentette meg a vértanúhaláltól. Sőt a tanács annál veszedelmesebbnek tarthatta a zsidóságra. A konokul megátalkodott gonosz emberre a jóság és szentség úgy hat, mint a bikára a vörösposztó. A dicsfény nem mindenkit indít követésre, hódolatra vagy imádatra. Sok embert káromlásra, rombolásra és gyilkosságra ösztönöz. Istennek egyszülött Fia hívja az embereket: „Jöjjetek énhozzám!" s ugyanő mondja: „Vájjon ha az embernek Fia eljövend, talál-e még hitet a földön?" Az emberi léleknek igen sötét mélységei vannak. Istvánnak orcáján ott ragyogott az angyali orcák dicsősége, ami örömből, békességből és szentségből tevődik össze. István orcája a bizonysága annak, hogy a Jézus színváltozása vagy megdicsőülése a hegyen nem egyedül álló jelenség s hogy ebből a megdicsőülésből valaminek minden keresztyén emberen fényleni kellene. Pál apostol írja: „Akiket az Isten megigazított, azokat meg is dicsőítette." (Róm. 8, 30.); továbbá: „Az Urnák dicsőségét mi mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk dicsőségről-dicsőségre" (2 Kor. 3, 18.). Péter apostol pedig: „Boldogok vagytok, ha a Krisztus nevéért gyaláznak titeket, mert megnyugszik rajtatok a dicsőségnek és az Istennek Lelke, amit amazok káromolnak ugyan, de ti dicsőítitek azt" (1 Péter 4, 14.). Ez a dicsőség, amelyiknek ott kellene ragyogni minden a Krisztus váltságában hivő keresztyén ember orcáján és pedig úgy, hogy az emberek is lássák azt („Úgy fényijék a ti világosságtok az emberek előtt...“) a Szentlélek által való újjászületésnek, az új életnek s a Krisztusban új teremtménnyé lett embernek a jegye. A Jelenések Könyvében olvassuk, hogy a meny- nyei Jeruzsálem lakosainak homlokára lesz írva a Bárány neve (Jel. 22, 4.J s ez az, amit Jézus főpapi imájában mond az Atyának: „És én azt a dicsőséget, amelyet nékem adtál önékik adtam, hogy egyek legyenek" (Ján. 17, 22) úgyhogy a Bárány neve vagyis a Bárány dicsősége ismertető jel, összetartó kapocs és egyúttal a Krisztusban való egységnek ereje. „Ismeri az Ür az övéit" és miről ismeri? Erről a dicsőségről, amely fénylik rajtok, mint a Bárány vérében megmosott és megfehérített ruha (Jel. 7, 14; v. ö. Mt. 17, 2.). A Krisztus egyházának sohasem szabad láthatatlannak lenni ezen a világon. Az a Krisztus, aki egyházát el nem rejthető, hegyen épült városhoz hasonlítja, nem olyan egyházat akar, amely a világ óceájában el van süllyesztve, ahonnan csak néha-néha hallatszik fel harangoknak ünnepélyes zúgása, s amelyet csak a végítélet katasztrófája hoz majd felszínre. A Krisztus azt akarja, Jiogy egyháza, vagyis teste (Ef. 1, 23.) látható és érzékelhető legyen, amelyet odaállít dicsőségben úgy, hogy azon ne legyen szeplő vagy folt, hanem hogy legyen szent és feddhetetlen (Ef. 5, 27.). Annak az egyháznak, amelyet Krisztus így dicsőségben állít önmaga elé, van saját dicsősége és ennek a dicsőségnek, ha valahol, akkor az egyház tagjain kell fényleni és láthatóvá lenni. Ez a dicsőség átváltozás révén tűnik fel (Mt. 17, 2; II. Kor. 3, 18.). így látták meg a tanítványok Jézus dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét (Ján. 1, 14.) a megdicsőülés hegyén. Az embernek is meg kell változnia, újjá kell születnie nemcsak azért, hogy megláthassa az Isten országát (Ján. 3, 3.), hanem azért is, hogy rajta meglássék Isten dicsősége (És. 60, ' 1.). Ez az átváltozás és Isten dicsőségének ez a felragyogása pedig azzal válik lehetővé, hogy magunkat teljesen odaszenteljük és feláldozzuk Istennek. Az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette csak azok fénylenek mint csillagok (Fii. 2, 13.), akik odafordultak Istenhez és úgy tükrözik annak dicsőségét. Az, aki az emberek felé fordul, emberektől nyerhet dicsőséget, de nem az Istentől (Ján. 5 ,44.). Az emberektől nyerhető dicsőségről le kell mondani (Ján. 5, 41.) s e tekintetben is követni az apostoli tanítást: „Ne szabjátok magatokat e világhoz" (Róm. 12, 2) és „Ne szeressétek e világot" (I. Ján. 2, 15.) s megszívlelni az apostoli intést: „Aki e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz" (Jak. 4, 4.). A hivő keresztyén ezen a világon jövevény és idegen (I. Pét. 2, 11,) s azért a dicsősége egészen más mint a világ dicsősége. A világ látja a hivő
