Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)
1932-11-20 / 38. szám
266. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1932. mondani a mai ifjúságról, a theológiáról kikerülő fiatal lelkészekről, egy tényezőt, a korkülönbséget, nem szabad számításon kívül hagyni. * Visszatérve a Dr. Szeberényi által mondottakra. Közelebbről az egyházi közigazgatásra. Én is foglalkozom közigazgatási teendőkkel. És tapasztalataim alapján mondom, hogy közigazgatásunkat kiépíteni, felépíteni kellene, nem leépíteni. Nem az a bajunk, hogy túlságos a közigazgatásunk. Az a baj, hogy igen nagy százaléka a papiros-munka. S itt megint nem az a baj, hogy sok a hivatalos levelezés. Az én egyházmegyémben van olyan boldog lelkész, akitől november 7-ikén 20/1932. szám alatt kaptam levelet, aki tehát minden 2 hétben adott postára 1 hivatalos iratot. Hanem az a baj, hogy a közigazgatásunkban igen kis százalék a személyes érintkezés, az élőszóval történő megbeszélés. * Azt is tekintetbe kell vennünk, hogy az egyházi közigazgatás nem merőben gépies munka, nem üres szalmacsépelés, nem felesleges és meddő munka. A közigazgatás egy része, s talán nem is csekély része, belmissziói munka, egyházépítő munka, az egyházi életnek elevenjét alkotó munka. Úgyhogy én nem tartozom azok közé, akik vérmes vagy nem vérmes remények teljesülését várják a közigazgatás leépítésétől. Inkább azt várom, hogy a közigazgatásunk mozgékonyabb és közvetlenebb legyen. Éhez persze, hogy szükséges volna az egyházmegyék összevonása. Hathét gyülekezetből álló egyházmegye esperese közigazgatásilag a legszánalmasabb helyzetben van. Ha valamit csinálni akar valamelyik gyülekezetben, mozgósítani kell valamennyi lelkészt; másfelől különböző karizmákat feltételező szolgálatra nem akad lelkész. A kicsiny egyházmegyék ellen csak azt a kifogást szokták tenni, hogy költséges; ennél sokkal nagyobb súllyal esik latba az a körülmény, hogy a kicsiny egyházmegye ma a gyülekezetek lelki veszteségét is okozza, mert a kicsiny egyházmegye nem tudja nekik azt nyújtani, amit nagyobb egyházmegye ahol 20—25 lelkész, ugyanannyi felügyelő, 40—50 tanító működik, megadhat. Ugyanez áll mutatis mutandis az egyházkerületekre is. Súlyosbítva azzal, hogy ha a püspök mint parókus lelkész is akarna dolgozni, akkor abszolúte képtelen a püspöki teendőket kellően elvégezni, s azzal, hogy a püspök-választásnál kisebb a választék rátermett és arravaló lelkészekben. Vagyis szerintem az egyházmegyék és az egyházkerületek összevonása szintén nem a közigazgatás leépítése lenne, hanem annak felépítése és kiépítése. A közigazgatási szervnek, mint minden valamire való és eleven szervnek megfelelő működési térre van szüksége az egészséges működéshez, másként csökevény lesz. Ne gondoljuk azonban, hogy személyi hiúságok vagy érdekek gátolják az üdvös reformokat. Inkább azt mondhatnám, hogy az egyház munkája és feladatai iránti tájékozatlanság az akadály. Az egyházi közvélemény nem tudja, hogy benne vagyunk a katasztrófában, a fordulatban, az örvényben. Nem tudja, hogy mennyi jó alkalom siklik ki a kezünkből; mennyi munka marad végezetlenül; milyen csekély ahoz képest, amit tennünk lehetne és kellene, az amit csakugyan megteszünk. Akárhova tekintek a munkamezőn: iskola, konfirmáció, ifjúság, szeretetmunka, sajtó, egyesületi tevékenység, igehirdetés, szórvány, konferenciák: mindenütt csak azt látom, hogy kevés, igen kevés az, amit végzünk. Akiket éget a belső tűz, azok felemésztik magukat, széjjeltépik magukat; ez rendben van. De nincs rendben az, hogy a többség azt hiszi, felesleges minden, ami túlmegy a megszokott kereteken, s jobbnak tartja, ha megmaradunk úgy, ahogyan vagyunk. Optimizmus. Irta: Diakónus. Az ember mindig inkább hajlik a panaszkodásra, mint a hálaadásra. Bajainkról többet beszélünk, mint örömeinkről. Komoly politikus, komoly közgazdász, komoly szaktekintély számba lassanként már csak az megy, aki látja a fejünk felett a gomolygó viharfelhőket és természetesen azokról beszél; aki látja lábunknál a tátongó szakadékot és természetesen azzal riogat. Annyi vész vijjogás hallatszik körülöttünk, hogy az óvatos ember óvakodik örülni, vagy legalább is az örömét iparkodik palástolni és a nyilvánosság kizárásával élvezni. A szomorú ebben a hangos és ítt-ott üzletté vált panaszkodásban az, hogy sokszorosan hazug. Nem fedi a valóságot. Az Isten nem halt meg. Él a Krisztus is, aki az övéinek örömöket osztogat. Az emberek milliói, még a nyomorgók is, tudják tapasztalatból, hogy mi az öröm. Talán már nincs is messze az az idő, amikor a munkanélkülieket, az éhezőket és a didergőket az államférfiak nem azzal akarják megvigasztalni, hogy a svájci luxusszállodákban a világkrizis bonyodalmainak kibogozásában fejtenek ki farizeusi és amellett cinikusan meddő tevékenységet. Az emberek majd apránként rájönnek arra, hogy azoknak a nagy férfiaknak a világkrizis az, ami a kukacnak a sajt, abból élnek és azon híznak. Annál nagyobbak lesznek, minél nagyobbnak híresztelik a krízist, amit megoldani nem tudnak. A pesszimizmus csak azoknak jó, akik abból élnek. A szegényeken nem segít. Én nem hiszek a pesszimizmusban, és erős kételyekét táplálok azon közéleti nagyságok iránt, akik sötétnek látják a jövőt s ennek fejében a maguk javára kamatoztatják a jelent. Ma azon a címen, hogy min-
