Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)
1932-10-09 / 33. szám
222. Evangélikusok lapja Í93l Gusztáv Adolf vádat emel. [D. Schabsrt Oszkár írja a Kírchenzeitungban az alábbiakat. Közöljük, mert reánk is illik egynémely szava.) Minden evangélikus ember ünnepli a hős- lelkű Gusztáv Adolfot. És méltán gondolunk hálával erre a királyra, aki megszerezte a világnak a vallásszabadságot. Hogy a malmunk ne üresen zakatoljon, kérdeznünk kell: Micsoda mondanivalója van ennek a hősnek a mai emberhez? Ha ezt a kérdést feltesszük, akkor Gusztáv Adolf vádolónk lesz, aki az emberiségnek, különösen az evangélikusságnak sok mulasztást szemére lobbant. Most a keresztyén harcvonal megmásult. Akkor Wittenberg és Róma állottak szemben, ma Moszkva és Golgotha. Moszkva keresztyénellenes állam akar lenni. Olyan állam, amelyik keresztyén akarna lenni, már alig találkozik. Ellenben vannak államférfiak, akik keresztyén létükre szerződéseket kötnek egy istentelen hatalommal, amelynek kezéről testvérek vére csöpög. Leülnek a tanácskozó asztalhoz ennek a hatalomnak képviselőivel, amelyik a jog örve alatt a keresztyéneket kegyetlenül üldözi, a vésztörvényszéknek kiszolgáltatja, vagy Szibéria vadonjaiban sanyarú rabszolgamunkában emészti. Ha ezektől az államférfiaktól megkérdezzük, miért teszitek ezt? Ha a népektől megkérdezzük, miért tűritek ezt? száz okot hoznak fél ennek az eljárásnak igazolására. A munkanélküliség, a kereskedelem megsüppedése követelnek ilyen szerződéseket s az államok versenye kényszerít azok megkötésére! Milyen messzeségbe tolódik Gusztáv Adolf szelleme korunk hatalmasaitól és népeitől! Egyáltalán miért ünnepeljük Gusztáv Adolfot? Nem kell-e őt bolondnak tartanunk? Hát nem bolondság számba megy manapság, vért és pénzt kockáztatni a felismert igazságért? Ma, mikor mindent beburjánzott a kalmárlélek, amely csak azt kérdezi, tudok-e jó üzletet kötni. Ha nyereségre van kilátás, nem törődik vele, hogy ilyen üzlet révén embertársaik mély szenvedésre jutnak. Azonban Gusztáv Adolf nem bolond. Bolondok korunknak azok a királyai és hatalmasai, akik azt hiszik, a népek javát elő lehet mozdítani a jólelkiismeret árán kötött üzletekkel. Kelj fel a riddarsholmi királysírból Gusztáv Adolf, te erős vitéz, és tanítsd meg korunk hatalmasait a keresztyén eszmények szolgálatára s arra, hogy a leghatalmasabb földi ember is alá ja van vetve az örök Isten változhatatlan törvényeinek! Tanítsd meg őket, hogy nem szégyen a népre, ha szegény, de gyalázatos dolog rossznak lenni és a szegények véréből élni. Tanítsd meg őket, hogy még mindig áll: madarat tolláról, embert barátjáról, hogy kerüljék a gonoszok társaságát és megőrizzék személyes méltóságukat. No, és a keresztyénség, amely Gusztáv Adolfot ünnepli? Úgy tetszik, mintha azt kérdezné a hős hirály: ,,Nem tudjátok-e, hogy mindnyájan tagjai vagyunk annak az egy testnek, amelynek ieje a Krisztus“? Nem vonatkozik-e Amerika, Európa, Ausztrália valamennyi egyházára az az ige: ,,Ha egy tag szenved, akkor mindnyájan szenvednek“. Nem tudjátok-e, hogy ahol egy keresztyén ember a Krisztusért szenved, ott minden keresztyén testvéréért szenved s törekszik ezzel a szenvedéssel a maga részéről betölteni a szenvedéseknek azt a mértékét, amelyet az Egyház Ura kimért a gyülekezetére (Kol. 1, 24). Már pedig ha értünk szenvednek, akkor erősítő esedezésünkkel és vigasztaló szeretetünkkel kell hordoznunk a szenvedőket. Megtesszük-e^ ezt? Az evangélikusok szenvedései nem hagytak nyugtot Gusztáv Adolfnak. Mi nagyobb szenvedéseknek vagyunk tanúi, az oroszországi keresztyének szenvedéseinek. Megindulunk-e rajtuk? Egyházi vezetőinket aranykeresztekkel ékesítjük, de milyen hidegen nézzük oroszországi keresztyén testvéreinket, akik Krisztusért hordják keresztjüket s alatta majd hogy össze nem roppannak. Mi összegyülekezünk szép templomainkban. De vájjon imádkozó szivünkön hordozzuk-e egyházunknak ama tagjait ott Oroszországban, akik a föld barlangjaiban kénytelenek megbújni, hogy er őtadó közösségben tiszteljék Istenüket, s akik Szibéria vadonaiban elrabolt bibliájukért kiáltanak. Gusztáv Adolf látta hitsorsosaínak baját és segítségükre kelt, vért és vagyont adott bele, mert tudatában volt, hogy segíteni köteles az, ki segíteni tud. És mi? Még segíthetünk, tehát kötelesek vagyunk. De hát nem segítünk? Oh, igen. Oroszországban fenntartunk egy apró szemináriumot igehirdetők képzésére. Élelmiszer küldeményekkel támogatunk néhány gyülekezeti vezetőt. De mi ez annyi népnek? Hát nem vádol-e Gusztáv Adolf? ő elhagyta palotáját, rideg tábori életet élt, hogy segítsen. Életét tette fel, hogy hittestvéreinek segítséget vigyen. Vájjon mi hoztunk-e már igazi áldozatot? Áldozunk-e, vagy talán beérjük azzal, hogy esztendőn át egyszer adakozunk, vagy alkalmilag, ha valami átható sikoltás megüti a fülünket, segítünk. A rossz igézte meg egyházunkat, ha az oroszországiak éhségükben és nyomorgó Ínségükben kiáltanak és segítségért rimánkodnak, s a keresztyének keze nem mozdul segítésre s szája nem ejt szavakat, a kereskedők és a kormányon levők lelkiísmeretének élesítésére, hogy elálla- nának azoktól a piszkos üzletektől, amelyek a gonoszok helyzetét megerősítik s a hívők szenvedéseit metszőbbé teszik. A rossz igézett meg bennünket, ha az egyes egyház csupán a saját területén felmerülő feladatok megoldására szorítkozik és az Istenországa nagy feladatát nem teszi saját feladatává s az ujját sem mozdítja, hogy előre gondoskodjék
