Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)

1932-05-01 / 17. szám

132.

evangélikusok lapja

1932.

ságban Istenünknek s a gyülekezet a másikat: s a földön békesség s emberekhez jóakarat. Glória alatt a dicsőítés külső jele képen is, a gyülekezet állni szokott s ugyancsak állva énekli az utána következő hálaéneket is 1—3 vers, amely rendszerint szentháromság ének is. (Ilyen a dunántúli énekeskönyvben 523—5 versei 27. é, 9. v., 31- é. 6, vers stb.) Ezzel az aktussal záródik az első rész, amikor is a gyülekezet Isten dicsőitésével áll meg s várja az Istennek a közeledését.

A második rész az ú. n váltakozó üdvözlettel kezdődik. A lelkész: az Ür legyen szívetek- jére a gyülekezet: lelkeddel is-sel válaszolva. Ebben kifejezésre jut az a kérés, hogy most már az Űr közeledik a gyülekezethez. Ezt a részt is imádság vezeti be: a kollekta. Jóllehet imádság, amelyben az ember közeledik Istenhez, de mégis már nyilvánvalóvá válik az Isten közeledése is, mert az imádság gondolatai az aznapi perikópa szerint valók- A gyülekezet ámene után (az egyes ámenek különböző dallamának a szerint, hogy mi után következnek!) evangélium vagy epistola olvasás jön. Tehát a kollekta és evangélium között nincsen ének (mint nálunk a legtöbb helyen!) Evangélium után jön a főének az ünnepkörhöz, vagy az igehirdetéshez választva. Amikor a gyülekezet így látja és hallja Isten kegyelmét jelentkezni az igében, akkor bizakodó reménységgel áll fel újra, hogy meghallgassa a hitvallást (credo). Ezzel a hitvallással csatlakozik az egész világ keresztyénségéhez és bizonyságot tesz arról is, hogy ugyanazt hiszi, amit az apostolok idejében is, hogy a keresztyén hit a maga lényege szerint örökké ugyanaz marad. A eredőt ritkán helyettesítheti valamilyen credo-ének is. (Amilyen magyar nyelven csak a békéscsabai énekeskönyvben Gyenge Franoscius fordításban található.) Ezzel végződik az oltári szolgálat. Következik az igehirdetés előtti ének az Isten igéjéről s annak méltó hallgatásáról. (Dunántúli Énekeskönyvben pl. 286—299. énekek!) Prédikáció. Imádság a prédikáció áldásainak megmaradásáért. Hirdetés. Szószéki áldás. (Ez azonban nem is áldás, hanem kívánság valamilyen apostoli igehellyel tolmácsolva!), melyet ülve hallgatnak meg. A szószéki szolgálat után következő énekvers alatt a lelkész újra az oltár elé megy, s ekkor kezdődik az istentisztelet harmadik része.

Lelkész és gyülekezet a váltakozó üdvözlést éneklik. (Az Ür legyen veletek: Lelkeddel is!) Általános imádság következik, mely hálaadással és Míatyánkkal s a gyülekezet által énekelt ámennel zárul. Ezután a gyülekezet felállása után a lelkész énekli a halleluját: Adjunk hálát és dícsőitsük az Urat! Hallelujah, hallelujah, hallelujah! Válaszul énekli a gyülekezet: Istennek legyen hála és dicsőség Hall., hall., hall. Ezután a lelkész (a gyülekezet állva marad) ezt mondja: alázzátok meg szíveteket Isten előtt és vegyétek az áldást; mely után elmondja az ároni áldást befejezve azzal, amivel kezdte az istentiszteletet: az Atyának, a Fiúnak és a Szentiéleknek nevében. Ámen. A gyülekezet által énekelt egy-két vers eléneklésével befejeződik az istentisztelet. Az elmondottak után nehogy valaki azt gondolja, hogy bonyolult ez az istentiszteleti mód. Már második alkalommal tudtam a sorrendet, mert rendkívül logikus a felépítése. És nem tart másfél óránál tovább, félórát számítva a prédikációra. Természetesen ez a száraz ismertetés nem adja meg az egésznek a muzsikáját, a bensőségét. Minden megvan benne, amit dogmatikai, zenei, bibliai és vallásos élet szempontjából egy istentiszteleti rendtől várni lehet s a mellett változatos is. És még egy- Nem feltétlenül szükséges, hogy p lelkész énekeljen. Ha hallása nincs, vagyha a gyülekezet idegenkedése miatt keresztülvihetetlen, hogy a lelkész énekeljen, akkor nem énekel, hanem csak a gyülekezet. De így is építőbb, mint a mi száraz, liturgiát- lan istentiszteleteink.

Több liturgiát ismerek, de elfogultság nélkül bátorkodom állítani, hogy a keresztyénség szempontjából történetibb, lutheránusabb és melegebb liturgíás istentiszteleti rend és dallamosabb liturgia nincs a finnél,

Zászkaliczker Pál.

Az evangélikus szeretetmunka jelentőségéről.

Nem gondolom, hogy valaki is — bármilyen életfelfogás hive legyen is — kétségbevonhatná, hogy a mai élet a múlttal szemben, minden embernél különös lelki erőtöbbletet igényel.

Az is világos mindenki előtt, hogy nemcsak az egyes embernek van szüksége nagyobb erőfeszítésre, hogy a mindennapi élet szükségleteit és különösen, hogy lelki egyensúlyát biztosítsa, hanem minden közü- letnek és így az egyháznak is. Ebből az következik, hogy egyházunkat is nagyobb veszély fenyegeti — sokkal több oldalú — mint amilyen a múltban valaha is fenyegette. Ez a körülmény szükségessé teszi, hogy minden erőnk igénybevételével felkészüljünk a védelmi küzdelemre; minden evangélikust megmozgassunk.

Ha az ember a mi egyházi gyűléseinket szemléli, megdöbbenéssel látja, hogy azoknak lefolyása, tárgyalási szelleme alig változott az utóbbi 30 év alatt. Mintha semmi sem történt volna körülöttünk. Mikor ezekre a gyűlésekre gondolok, amelyeken már 20 éve vagyok csendes szemlélő, eszembe jut megboldogult tanárom, dr. Masznyik Endre azon megjegyzése, hogy az egyházi gyűlések tulajdonképpen megmozdulásai az egyházi gépezetnek, amelynek kereke minden évben egyszer mozdul meg, akkor is recseg, ropog és nyikorog. A határozatoknak csak bizonyos százaléka valósul meg. A csendes szemlélő megfigyelheti, hogy az esetleges kényesebb ügyek elintézése után bizonyos megkönnyebbülés észlelhető azoknál, akik a rendszerben benn ülnek; egy évi haladékot nyertek, minden marad a régiben. Az egyik ülés a következőt je-