Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)

1932-04-10 / 14. szám

106. 1932. evangélikusok lápja igen számíthatunk a tanítókon és az iskolás- gyermekeken kívül másokra. Náluk 30—40 ember, férfiak és nők, állnak készen, hogy énekkel, zenével, szavalatokkal, imádkozás­sal, bizonyságtétellel, igeolvasással és igema­gyarázattal közreműködjenek. Rrogramm- szerüen kellene foglalkoznunk olyan gyüle­kezeti munkások kiképzésével, akik összejö­veteleinken aktive szerepeljenek. Egyetemes papság! Azonban most nem a tennivalóinkról, hanem a mondanivalóinkról akarok Írni. És pedig a megtéréssel kapcsolatban. Éppen az Üdvhadsereg összejövetelének lefolyása fi­gyelmeztetett arra, hogy mi nagyon is jóhi­szeműen, könnyen és nem egyszer kényelme­sen feltételezzük azt, hogy, akik estélyeinken, ünnepségeinken, gyülekezeti istentiszteletein­ken résztvesznek, azok már megtért lelkek. S ezért a mondanivalóinkban inkább a hitélet elmélyítésére, finomítására törekszünk. A vallásos ismereteket akarjuk hallgatóságunk­ban gyarapítani. Csiszolni, pallérozni aka­runk, nem pedig uj életet elplántálni. Vak­merőségnek tekinteténk hallgatóinkhoz mint olyanokhoz szólni, akik még nem tértek meg. Attól tartunk, hogy hallgatóságunk sértésnek venné, ha úgy beszélnénk hozzájuk, mint akiknek még megtérésre van szükségük. Egyedül a közös- gyónásban vannak olyan, ott is inkább liturgikus, tehát leg­alább is formailag személytelen elemek, ame­lyek a megtérésre buzdítanak s a megtérő szívhez fordulnak; amelyek a megtérő szív­nek az igényeit, szomjúságát és éhségét ipar­kodnak kielégíteni s a bűnbánót igyekeznek vigasztalni. Igen nagy tiszteletben tartjuk hallgatóink »személyes hitéletét«, nem kívá­nunk beavatkozni legmélyebb egyéni hit- meggyőződéseikbe. Ennek következtében a mondanivalónk sokai vészit a közvetlenségé­ből, a kézzclfoghatóságból, az agresszivitás­ból; hiányzik belőle az egyéni lelkiismeretet megmarkoló felhívás, a parancs, a katego­rikus imperatívusz. Inkább értekezéseket tar­tunk egyes témákról, mintsem hogy a témá­kat arra használnánk fel, hogy velük hidat építsünk a lelkekhez és szivekhez. Beérjük azzal, hogy anyagot adunk a hallgatók gon­dolkodásának. de rájuk bízzuk, hogy az anyagot feldolgozzák és alkalmazzák-e, amely utóbbi azután sok esetben, s ép azok­nál, akiknél a legszükségesebb volna, el­marad. Vegyük csak a kezünkbe hitvallási ira­tainkat. Nézzük, mit mond például a Kis­káté! Én ugyanis az u. n. szekták működésé­nek vizsgálása közben mindjobban arra a tapasztalatra és felfedezésre jutok, hogy azokkal a fegyverekkel hódítanak, amelyeket mi az egyháznak és az ügynek nagy kárára és indokolatlanul sarokba állítottunk. Azt mondja a Kiskáté: »A vízzel való keresztelés azt jelenti, hogy a bennünk lévő régi ember naponkénti bűnbánat és töredel- messég által vízbe fojtassék és meghaljon minden bűnnel és gonosz kívánsággal együtt és viszont naponként uj ember jöjjön elő és támadjon fel, aki Isten előtt igazságban és tisztaságban örökké éljen.« A keresztség szentsége tehát naponkénti bünbánatot és töredelmet, naponként feltá­madást jelent. Az Isten szine előtt való élet­nek naponkénti megújulását. Mi következik ebből? Az-e vájjon, hogy a templomainkba járó és összejöveteleinken résztvevő meg­keresztelt keresztyéneket, közülünk önma­gunkat sem hagyva ki, olybá tekintsük, mint akik immár megtért és megszentelt lelkek lévén, nem szorulunk rá a megtérésre, az Istenhez fordulásra és a megújulásra? Akik­ben már nincs mit megfojtani és nincs mit ujj ászülni? Ellenkezőleg. Luther és vele egész egy­házunk naponként bünbánatot, töredelmet, megújulást, megtérést követel. Mi tehát egy­házunk mondanivalója az emberekhez ma, holnap és mindennap? Mondanivalója nem­csak a kívülállókhoz, hanem a saját élő tag­jaihoz is? A bünbánatot kell felkelteni, a sziveket kell összetörni, a hitet és engedel­mességet kell megújítani. Ez az egyház mon­danivalójának egyik legkiemelkedőbb része. Mi pedig ehelyett vallásos ismereteket, fo­galmi meghatározásokat, elmélkedéseket nyújtunk, ünnepelünk, az egyháziasságot és az öntudatot ápoljuk, s nem fordulunk az egyes lelkekhez és lelkiismeretekhez. A hall­gatóságunkról feltételezzük, hogy a hitélet­nek és az Isten előtt való életnek olyan ma­gaslatain jár, amelyeket magunk is csak igen nagynéha érünk el s amely magaslatokon a gyarló ember állandóan megm aradni nem képes, mert hiszen mi naponta sokszor vét­kezünk s büntetésnél egyebet nem érdem­iünk s azért könyörgünk bűneink bocsána­táért Istenhez, azért vagyunk mindig rá­utalva Krisztus érdemére. A mondanivalónkban tehát nagyobb sze_ rep és előkelőbb hely illeti meg a bünbá- natra és a megtérésre való felhívást s cél­kitűzésűnkben mindig ott kell lenni annak, hogy lelkeket akarunk téríteni az Úrhoz. Diakónus. — Ä romhányi ev. templomra adakoztak: Sár­vár: Ev. Egyház 14.47 P, Ipolyvece: Ev. Egyház 13.20 P, Romhány: Orbán S. 10 P, Tokaj: Dr. Ho- nétzy 10 P, Pécs: N. N. 10 P, Nagykőrös: Schléger E. 5 P, Alsógöd: Prot. nőszöv. fiókja és Ev. fiókegy­ház 5—5 P, Nagysitke: Fiú és leányegylet 6 P, Nemes- csó: Ev. egyház 11.11 P, Győr: Kratochvill S. 4 P, Répcelak: Bokor S., Széles R., Hidas: Rettmann F, 2—2 P, Nagykanizsa: Zimmermann H. 2.50 P, Nagy­atád: Lelbach K. 10 P, Lajoskomárom: Vanderer M. 1 P, Tohorcs: Fodor R. 1 P.

Next

/
Oldalképek
Tartalom