Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)

1931-11-22 / 41. szám

Ml. EVANQELIKUSOK LAPJA 323. ra való hivatkozása teljes mértékben helytálló-e, azt én nem keresem. Az apostol szerint az Anyaszentegy- házból való kiközösítés bizonyos esetekben kötelező. Hát akkor egy egyházból, nem is az egész keresztyén közösségből, való kirekesztés ne legyen lehetséges alfkor, amikor valaki ezen egyházzal szemben a leg­súlyosabb hűtlenséget követi el? Ezt el nem ismer­hetem. Amit Mayer nagytiszteletü úr szórványbeli híveink lelki gondozására vonatkozólag javasol, azt teljes mér­tékben elfogadom. E mellett volna még egy elin­tézendő kérdés, a középiskolai hitoktatás kérdése. A szórványbeli egyháztagjaink reverzálisadásánál sok­kal súlyosabb elbírálás alá kell, hogy essék, a lateiner osztálybeliek hűtlensége. És ez azért van, mert hit­oktatási szervezetünk nem megfelelő. A saját isko­láinkat kivéve, a legtöbb középiskolában fiatal segéd­lelkészek vagy’ kinevezett hitoktatók végzik ezt a végtelenül fontos munkát. De mindegy, segédlelkész vagy hitoktató végzi, mert a legtöbb esetben annak a fiatal embernek nincs fontosabb törekvése — mint az, hogy mielőbb végleges álláshoz, parochiához jus­son. Es hitoktatói állásában is sokkal inkább prédi­kátor, mint a rábízott ifjúság lelki gondozója és vezetője. Állítsuk fel Mayer nagytiszteletü úr javaslata sze­rint a szórványok gondozására a vándor-lelkészi ál­lásokat -■ de ezek se legyenek fiatal emberek át­meneti stációi —; a hitoktatói tanszékeket szervezzük meg úgy, hogy arra hajlamot érzők azt egy életre szóló hivatásnak tekinthessék. De ha mindezek da­cára hűtelen lesz valaki egyházához, az viselje annak következményeit. Eyy székesfehérvári presbiter. (Az egyháztagok fegyelmezéséről szóló szabály­rendelet-tervezetnek a reverzális-adókra vonatkozó része azt gondolom minden oldalról eléggé meg lévén világítva, annak továbbá tárgyalását lapunk hasábjaié — hacsak valami egészen új szempont nem merülne fel — befejeztük. — Szerkesztő.) A papjainkról. Nem sok jó szó esik róluk. A gyülekeze­tek részéről kevés megértéssel találkoznak. Arról a nyomorról, amelybe sülvedtek, senki sem akar tudomást venni. Nagyrészt szánt- szándékkal behunyja az egyház és behuny­ják a gyülekezetek a szemüket az Ínség elő!, amelyben a papi családok sínylődnek. Maga a papság néha kinyitja száját panaszra, de csak a keserűsége lesz nagyobb, amikor azt kell látnia, hogy a hivatalos orgánumok ugyan kifejezik szép szólamokban sajnálko­zásukat, de nem segítenek. A nagy szegény­ség, a részvétlenség testileg és lelkileg még nagyobb mértékben izolálja a papot az élet­től, a gyülekezetétől, az egyház átfogóbb munkáitól (gyűlések, konferenciák). Az egész papi kar szétmorzsolódik, atomizálódik. Pap­jaink kezdenek félni az emberektől, gyüle­kezeteiktől s félrehúzódnak. Sokan közülük eljutnak abba a stádiumba, ahol már fölös­legesnek érzik magukat. Kereszteléseknél és temetéseknél statisztálnak, egyébként azon­ban úgy látszik nincs rájuk szükség. Az es- ketéseknél elvégzik a funkciót, de sem a há­zasságkötés előtt, sem azután, a családoknál, nem kiváncsiak a véleményére, nem kérik tanácsát. A hívek úgylátszik abban a löszöm­ben vannak, hogy az életben a papjuk nél­kül is eligazodnak. A pap csupán díszlet, sallang, hozzátartozik mint szükséges rossz az élet cikornyáihoz. Másfelől a papok vágyódnak tökéletes gyülekezetek, a gyülekezetek tökéletes papok után. S a gyülekezetek a papokat' a papok a gyülekezeteket hibáztatják. Úgy látszik mindegyik — úgv a tökéletes pap, mint a tökéletes gyülekezet nagy ritkaság, s még ritkább, hogy a kettő egymásra talál. Az a kérdés, hogy amíg a papjaink nem lesznek tökéletesek, s amíg a gyülekezetek nem lesznek tökéletesek, addig nem történ­heti k-e semmi a javulás érdekében. Azt hi­szem igen. Es pedig először és föképen a lelkészekkel kell valaminek történni. Ki- végre tényleg ők vannak a gyülekezetekért, s nem megfordítva. S őnekik kell a munká­jukat egészen különleges oldalról meglátniuk és megfogniuk. Nevezetesen lássák meg,hogy fik azért vannak, hoyy embereket térítsenek. Papjaink a hivatásuknak és munkájuknak minden nehézségét, gyarlóságát más megvi­lágításban látnák, ha nem feledkeznének meg olyan gyakran arról, hogy az asszonytól szü­letett ember bűnös, akinek megtérésre, újjá­születésre van szüksége s hogy ő, a pap, ép­pen arra van. rendelve, azért van a gyüleke­zetbe állítva, azért kapja a fizetését, hogy a bűnös embereket megtérítse az Igével és a szentségekkel, mint az isteni kegyelemnek eszközeivel. Nem lehet az a célja, hogy tö­kéletes gyülekezetei válasszon ki magának. Nem lehet az a célja, hogy a legdúsabbaix javadalmazott lelkészi állásokat válogassa ki magának. Nem azért van a világon és nem azért lett a Krisztus szolgája. Valósággal de­gusztáló. mikor egy-egy nagyobb stallumért - különösen az újabb időkben — valóságos harc indul meg a papok közt és a választó gyülekezetek éppen a papoknak ezen maga­tartása miatt már a választásnál mint a pap patronusai szerepelhetnek, akik vállverege- tések közt leadják szavazatukat erre vagy arra a Krisztus szolgájára s ezzel lekenye- rczik«. A lelkészválasztási szabályrendeletek nem olyan rosszak, hogy a választási vissza­éléseket azoknak a megjavításával ki lehetne küszöbölni. A papoknak a választásoknál ta­núsított magatartása is reformra szorul, és pedig belső, lelki reformra.

Next

/
Oldalképek
Tartalom