Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1931-07-12 / 28. szám
218. evangélikusok lápja 193i. munkra a felüdülés esztendei az Úrtól. A Krisztusra és Krisztus ajándékára rá nem eszmélt világ a robotnak a világa marad s mindinkább azzá válik. Krisztussal élve, széppé válik ez a világ és áldott itteni munkánk, mert áthat világot és munkát Isten kimondhatatlanul drága szeretetének bizonyos megtapasztalása. Egy amerikai lelkész életéből. (Trexler Sámuel, a New-York Synod elnöke.) Az első istentisztelet alkalmára kisepertük és feldíszítettük azt az üres bolthelyíséget, amelyet havi nyolc dollárért béreltünk ki Brooklyn- nak Greenpoint-negyedében; az egész környéken ez az egyetlen helyiség volt megszerezhető, dü- ledező házak amaz utcasorában, amely Battle Row néven volt ismeretes. Gondoskodtam egy rögtönzött dobogóról 3 egy egyszerű oltárt állítottam rá — ez volt az egyetlen dolog, ami arra mutatott, hogy ezt a helyet istentiszteleti célokra használják. Az ablakban egy papirlap függött, a célból, hogy ideterelje az arrajárók figyelmét, ezzel a hirdetéssel: „Ebben a házban vasárnap, október 1-én, d. e. 10.30- kor angol lutheránus istentisztelet lesz. Mindenkit szívesen látunk!“ Hogy a keresztyén missziónak ezt az új vállalkozását nevezetesebbé tegyem, Dr. Miller W. J. lelkészt kértem fel a prédikálásra, aki éppen Brooklynban volt Rochesterből. Én magam lévén egy személyben az egyházfi és a lelkész, fél órával korábban mentem a „templomba“, hogy üdvözöljem ezen első istentiszteletemen a gyülekezetét. Aggódva tűnődtem, hogy elég lesz-e negyvenöt szék. Egy hónapig mászkáltam a szomszédos bérházak lépcsőit, megismerkedtem a lakókkal s meghivtam őket az istentiszteletre. Mindenhol megigérték, hogy eljönnek. Az istentisztelet órája közeledett, de még senki sem érkezett. Azzal vizasztaltam magamat, hogy aznap mindenki későn kel, mert két napig az egész várost foglalkoztatta Dewey tengernagy fogadtatása, aki ép akkor tért haza a Filippi-szigetekről. Az istentiszteletnek kezdődni kellett volna már, de még senki sem volt jelen. Az orgonánál ott ült Dr. Freitag Dániel, egy fiatal orvostanhallgató; vendégszónokom ornátusában készen állt. Többször kinéztem az ajtóból, de az életnek semmi jelét nem láttam, az üres telkeken bádogdobozok közt legelésző néhány kecske kivételével. Az utca végén a Standard Oil Company kéményei okádták a fekete füstöt. Battle Row rendkívül élénk volt szombaton éjjel s ennek megfelelően nyugodt vasárnap délelőtt. Végre, tizenöt perc késéssel, félénken belépett egy fiatal nő a nővérével, később egy anya a fiával és a leányával. Megkezdtük az istentiszteletet. Megmondtam az éneket; s amikor a parányi gyülekezet kieresztette a hangját, a szomszédság, amely eddig nem vett rólunk tudomást, felfigyelt. A hang kiáradt a nyitott ajtókon és odacsalt néhány férfit és fiút, akik kiváncsiak voltak megtudni, miféle újdonság költözött közéjük. Az egyik férfi félszemén kötés volt, nyilván egy nemrég lefolyt csata bizonysága. Újból feléledvén a reménységem, az ajtóba mentem s felkértem ezt a csoportosulást, hogy lépjenek be. De az én jó embereim a semlegesség álláspontjára helyezkedtek. Nem jöttek be; viszont nem zavarták az istentiszteletet sem, amely Dr, Miller prédikációjából, a perikopák felolvasásából és imákból állt. Az ifjúkor optimizmusával összeszedtem a vigasztalásnak minden felkutatható morzsalékát és aznap este ezt írtam naplómba: „Végre megindultunk!“ Jóllehet az első istentisztelet kevéssé volt biztató, mégis elszegődtem egy olyan munkába, amely rám nézve meglepőbb volt, mint akárkire lett volna. Az őseim 1720 óta laktak Pennsylvá- niában, a Lutheránus Egyháznak abban a fellegvárában, ahol az egyházi élet ugyanazzal a konzervativizmussal volt telítve, mint általában az egész élet. Atyám, Trexler D. Dániel, lelkészi működésének negyvenhat esztendejét ugyanabban az egy gyülekezetben töltötte el. Amikor 1896-ban elvégeztem a középiskolát, egészen magától értetődőnek tartottam, hogy beiratkozom a philadelphiai lelkészképző szemináriumba. Márton nevű bátyám is a papi pályára készült, azonban huszonhárom éves korában, 1897-ben, abban az esztendőben, amikor felavatták volna, meghalt. Amikor az én felavatásom napja elközelített, nem gondoltam másra, mint hogy atyám nyomdokaiba lépek s valószínűleg át veszem az ő parókiáját, amely harminc kilométer körzetben elszórt négy gyülekezetből állt, vagy pedig valamely ehhez hasonló parókiát kapok. Nem is álmodtam más fajta lelkészségről s csak egy hónappal a szemináriumi kurzus elvégzése előtt történt, hogy egészen új látomásom támadt lelkészi életmunkámról. A Brooklyní Misszió Társulatnak egy küldöttsége — Steimle és Knabenschuh lelkészek — meglátogatták a szeminárium hallgatóit abban a reményben, hogy néhány embert megnyernek egy új és merész munkának. Nekem Brooklyn- ról csak elmosódott képem volt, amit akkor nyertem, amikor keresztül sétáltam a Brooklyn-hi- don; s történelmi ismereteim Beecher, Storrs és Cuyler Brooklynjára szorítkoztak, amelyen a New Englandiak és a puritán hagyományok uralkodtak. De úgy hozta magával a sors, hogy meg kellett ismernem a valódi Brooklynt is, az óriási területen elterpeszkedő várost, egy soknyelvű tömegnek otthonát. Itt a lutheránus egyházat németek, svédek, norvégek, dánok, finnek, lettek képviselték nagy számban, A New-York köz-
