Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1931-05-24 / 21. szám
XVII. évfolyam. 1931. május 24. 21. »ini. SzerfctsztfisiB ts kiadóhivatal: Alapította : OR. RlfTIY SIIOOR püspök. LEBENY (Koson n.) Kiadta : I LUTHER - SZŐ VÉTSÉG. Postatakarékpénztári csekkszámla: 1290. SitrkMiUtérl UI«Mi NÉMETH KÁROLT «aper«». Mtaielenlk hetenként eovszer, vasárnap. Eiinzetési ár: ítész évre 6 P. 40 Ilii., félévre 3 P 20 (HL negyedévre 1 P. 60IIIL ín sihm 16 Ilii Hirdetési árak aegepvezés szerint. Pünkösdi keserűség. „Ezeket pedig mikor hallották, szivökbeo raegkeseredéDek, és mondának Péternek és a többi apostoloknak: Mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak?“ Ap. Csel. 2, 37. Pünkösdi örömről, tüzes nyelvekről, a Szentlélek kitöltetéséről sokat hallunk, olvasunk így Pünkösd-tájban. Még politikai lapok vezércikkeiben is megjelenik a Szentlélek fényes, tüzes lángnyelvek alakjában és persze azt óhajtja prédikátor és vezércikkíró egyaránt, hogy az egyháztagok, illetve a polgártársak teljenek meg Szentlélekkel s mindazokkal az adományaival, amelyek egyházi politikai vagy egyházpolitikai szempontból kívánatosak. Vagyis az a kívánság jut kifejezésre, hogy mindenki részesüljön abban az adományban, amit Krisztus a tanítványainak ígért meg, s amelynek révén a tanítványok apostolokká lettek. Csodálatos, hogy általában véve a keresztyén- ségben így Pünkösd táján mennyire megfeledkeznek az emberek a köteles szerénységről és alázatosságról. Mindjárt és tüstént bele szeretnének csöppenni az apostolságba s nem minden önteltség és önámítás nélkül megfeledkeznek a pünkösdi történetben arról a sokaságról, amely nem apostolokból állott, hanem az apostol hallga tóságából tevődött össze. Még csodálatosabb, hogy erről nemcsak az ünneplő gyülekezetek, hanem az ünnepi igehirdetők is meg szoktak feledkezni. A prédikátor el szokott feledkezni arról, hogy azok, akik pünkösdi harsonáit hallgatják, esetleg talán nem azok közül valók, akikre most azonnal, a délelőtti istentisztelet folyamán a Szentlélekkel való megkenés dicsősége várakozik, hanem olyanok, akik életükben szavaikkal, cselekedeteikkel, gondolataikkal, terveikkel a Krisztust öldöklik. A prédikátor nagyon hajlik arra, hogy megfeledkezzék önmagának feltenni a kérdést: Barátom, férfiú, hová, kik közé tartozol te tulajdonképen? Azok közé-e, akik apostolokká avattattak, vagy azok közé, akikben a Szentlélek első munkája az lenne, hogy a szívüket megkeseríti? A Pünkösd ünnepe, a hagyományos ünnep- lési mód által igen könnyen lehet az igehirdetőnek és az igehallgatónak tőrévé. A Pünkösdöt ünneplő szónok és gyülekezet olyan magától értetődőnek veheti, hogy nekik az apostolok, a Szentlélekkel megteltek seregében van a helyük, hogy egy lépéssel közelebb juthatnak a pokolhoz. Általában sokféle okunk van manapság arra, hogy elkeseredjünk és szívünkben megkeseredjünk. Azokat a dolgokat, amelyek bennünket aggasztanak, keserítenek, emésztenek, hétköznapiaknak nevezzük s az élet kellemetlen realitásainak. A hétköznapok gondja, pora, sivársága elől, az életnek nyomorúságos realitásai elől menekülünk az „ünneplésbe“. Felüdülést keresünk. Valamit, ami optimizmusra, derűre tud bennünket hangolni. Szeretünk néha megjelenni Bethesda tavának tornácainál, ahol van valami, amibe belevethetjük magunkat. Jólesik hallanunk a piaci lárma és kúfárkodás után méla füzfasípot, tilinkót vagy akár tárogatót és harsonát is, hogy elringathassuk magunkat valami délibábos hangulatban. A pünkösdi történet azonban kérlelhetetlenül rámutat az apostolok kicsiny társasága mellett egy nagy sokaságra, amelyik a pünkösdi prédikáció hallatán szívében megkeseredik. Legyünk pedánsak, és mondjuk ki, hogy az eredeti szövegben nem az áll, hogy megkeseredtek, hanem az, hogy az apostol beszéde a hallgatóknak szívébe nyilalott, ha ugyan tudjuk még, hogy a nyíl a szívbe beleszúr és pedig halálosan beleszúr. Az az első keresztyén gyülekezet ott Jeruzsálemben olyan emberekből került ki, akiket az apostoli prédikáció, az evangéliom első nyilvános hirdetése halálosan megsebesített. Péter apostol egy rettenetes ellentétre mutat rá a prédikációjában: „Ürrá és Krisztussá tette Isten azt a Jézust, akit ti megfeszítettetek.“ Kiknek prédikálunk mi? miféle prédikációkat hallgatunk mi? Csakugyan megengedhető-e ebben a bűnökkel megterhelt, Isten előtti felelősségről tudni nem akaró, az aranyborjú körül táncoló, hitetlen világban, hogy a „sátoros ünnepen“ a templomban vizitelő sokaságban a „szentek“ gyülekezetét lássuk és szólítsuk meg? Amikor személytelen mondatokban és általános frázisokban beszélünk a hitetlenségről, szekularizmusról, anyagiasságról, pénzimádásról, erkölcstelenségről, vájjon nem tudjuk-e, hogy mindezeknek a bűnöknek képviselői közül egynémelyek ott ülnek a templom padjaiban éppen
