Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1931-05-10 / 19. szám
150. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1931 vételt, s miután a gyónás nyilvánosan a gyülekezet jelenlétében történik, az nem lehet titkos és titok megsértéséről beszélni képtelenség. Minthogy a gyónás csakis az Úrvacsorával kapcsolatosan, gyülekezet jelenlétében lehetséges, az, amit a vádlott vagy a vádló a lelkésszel egyéb körülmények között közöl, gyónásnak nem tekinthető és már ebből az okból is köteles arról a lelkész a bíróság előtt tanúvallomást tenni. 3. A római katholikus egyház lelkésze a gyónásban vele közöltek elmondására nem kötelezhető, ezzel szemben az evangélikus egyház lelkészének ilyen mentessége nincs, de nem is lehet, mert evangélikus egyházunk alapelvei a négyszemközti és fülbegyónást nem ismerik, ennélfogva gyónási titokról vagy annak megsértéséről beszélni nem is lehet. A vallási jogegyenlőséget csak akkor sértené a római katholikus lelkész mentessége a gyónási titoktartás tekintetében, hogyha az evangélikus egyház is ismerné a gyónási titkot, illetve a gyónás olyan formáját, melynek alapján a lelkész titoktartásra van kötelezve, miután azonban ezt nem ismeri, a vallási jogegyenlőséget és viszonosságot egyáltalában és semmi tekintetben nem éri sérelem. Fogadja stb. Budapest, 1931. évi április hó 30-án. lándori Kéler Bertalan dr. egyházkerületi törvényszéki bíró, — --------- ----------- -.................- •'— Gy ámintézeti felhívás. Éveken át Misericordias Domini vasárnapján szoktuk kibocsátani azt a felhívást, amelyben híveinket arra kérjük, hogy tegyék le áldozatukat a gyámintézet oltárára, Ez idén már 3 hét is elmúlt Misericordias Domini vasárnapja óta és a gyámintézeti felhívás még mindig nem jelent meg. Megvalljuk, most is csak félve nyúlunk a toll után, hogy megírjuk ezt a felhívást. A gazdasági viszonyok oly rendkívüli nehezek és súlyosak, hogy már arra gondoltunk, hogy ez alkalommal elállunk, ha nem is a gyámintézeti gyűjtéstől, amelytől nem lehet és nem szabad elállni, de legalább erre a gyűjtésre buzdító külön felhívástól. Ámde a mai vasárnap, Rogate, másra tanít. Rogate azt mondja: Kérjetek. Igen, „kérjetek és megadatik néktek; keressétek és megtaláljátok; zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert minden kérő megnyeri azt, amit kér és a kereső megtalálja, amit keres és a zörgető- nek megnyittatik". (Mt. 7, 7—8.) Jézus mondja ezeket a szavakat. S mi most úgy érezzük, mintha Jézus ezeket a szavakat különösen a gyámintézet munkásainak mondaná; mintha biztatni, bátorítani akarna bennünket, hogy csak folytassuk most is a mi filléreket gyűjtő és majdan pengőket osztogató munkánkat. Azt olvassuk ki ezekből >a szent Igékből, hogy új élet támad ott, ahol a munkavezetők nem nézik tétlenül mások munkáját, hanem jó példával előljárva, felbuzdulva buzdítanak és imádkozva dolgoznak. Azért mi ebben a végtelenül nyomasztó helyzetben is kérünk, keresünk, zörgetünk a jó Isten trónusának zsámolyánál és a gyámintézet barátainak ajtajánál. Jézus nevében tesszük ezt. Jézus nevében kérünk meghallgattatást. Jézus nevében mondjuk: adjatok abból, amit Isten adott néktek. Ne mondjátok, hogy ebben a nehéz időben nem adhattok. Voltak már a mi időnknél még nehezebb idők és voltak már nálunk még szegényebb emberek is. És íme, ők nem tagadták meg áldozatukat Isten országától. Amikor évezredekkel ezelőtt egy iszonyú, éveken át tartó szárazság és éhínség idején Illés próféta már nem talált élelmet, a kiszáradt Kerith patakja mellett, lön hozzá az Urnák beszéde, mondván: kelj fel, menj el Sareptába és légy ott, ímé én megparancsoltam egy özvegyasszonynak, hogy gondoskodjék rólad. És Illés, bármilyen különösnek tartotta is Istennek ezen parancsát és rendelkezését, mégis bizalommal fogadta azt s engedelmeskedett. Elhitte, hogy a ragadományban telhetetlen hollók után egy földhözragadt, szegény özvegy, akit még az ág is húz, fogja őt táplálni. Elment Sareptába. Amikor a város kapujához ért, egy munkától, éhínségtől és gondtól agyonsanyargatott szegény asszonyt látott, aki fát szedegetett. S mintha csak egy jó angyal azt súgta volna neki, ez az az asszony, akiről Isten szólt néked, odament hozzá és miként egykor Náhor kapuja előtt Eliezer Rebekától, úgy ő Sarepta kapuja előtt ettől a szegény özvegyasszonytól kért egy ital vizet. S mikor az elmegy, hogy meghozza a vizet, utána kiált: hozz, kérlek egy falat kenyeret is kezedben nékem. De alig mondja ki Illés ezen kérését, máris hallja a szomorú, leverő választ: hogy hozzak én neked kenyeret? Hiszen csak egy marék lisztecském van a vékában és egy kevés olajom a korsóban és íme most egy kis fát szedegetek, hogy megkészítsem azt magamnak és az én fiamnak, hogy megegyük és azután meghaljunk. De a próféta azt mondja: ne félj, csak cselekedjél a te beszéded szerint, de mindazáltal nekem süss abból először egy pogácsát és hozd ide és én biztosítlak téged az Izrael Urának, Istenének nevében, hogy sem a vékabeli liszt, sem a korsóbeli olaj el nem fogy, míg vége nem lesz az éhínségnek. És úgy is lett. Ez az özvegyasszony eledelének az utolsó morzsáját megosztotta a prófétával és ímé a vékabeli liszt s a korsóbeli olaj el nem fogyott és Istennek megsegítő áldása el nem távozott az ő kunyhójától. (Kir. I. 17.) Egy özvegyasszony, aki valaha szebb napokat látott, aki ifjúsága verőfényes napjaiban olyan volt, mint a cédrus, de most öregségében olyanná lett, mint a minden ékességétől megfosztott, megszedett szőlőtő, akinek gondjai megszámlálhatatlanok voltak, az lett Isten szolgájának és rajta keresztül Isten országának gondviselője. Óh, ki ne ismerne rá ebben az özvegyasszonyban a mi szegény, megcsonkított magyar hazánkra s még inkább szegény, megcsonkított magyar evangélikus egyházunkra? Mint egykor Izrael országát, úgy a mi országunkat is lázas szomjúság epeszti. Hazánk a bánat hazájává lett. Népünk elszegényedett, elerőtlenedett s elkedvetlenedett. Mindenütt csak panaszt, sóhajtást, sírást, zokogást és kétségbeesést hallani. S íme ezekben a napokban, amikor szinte érccé lett fejünk fölött az ég és sokszor úgy tetszik, mintha azok a csatornák, amelyeken
