Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1931-04-26 / 17. szám
134. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1931, benső vallásos életének ápolásában a lelkésznék vallásos életének fejlesztésével és öntudatosításával s így közvetve a gyülekezeti hitélet és er kölcsi élet emelésében is. Örömmel olvasom Gyurátz Ferencnek D. Payr Sándor által írt életrajzában, hogy nagy püspökünk milyen fontosnak tartotta a nőnevelést az egyház életében. Még fontosabb az, hogy a lelkészek feleségei valóban az evangéliomi kegyesség képviselői és egy élettel való bizonyság- tevői legyenek. S amikor az evangélikus lelkészi pályáról szólunk, sohasem szabadna szem elől téveszteni azt, hogy a lelkész mint férj és mint atya is ott áll a világ és gyülekezete előtt, s a papok házasságának egyháztörténeti jelentősége nem abban áll, hogy a papi aszkézis egyik részét lenyeste, hanem abban, hogy a lelkipásztornak azt a tipusát juttatta kifejezésre és tette élet- valósággá, amely a családban a keresztyén gyülekezet kicsinyített mását látva, a lelkipásztori hűségnek, szeretetnek és szolgálatnak iskolájául' és gyakorló teréül tekinti a családi életet. Ha ennek ellenkezője következik be, ha a családi élet a lelkésszel elhanyagoltat ja gyülekezeti teendőit, akkor az orvosság rosszabb a betegségnél. Ha a családi életben a lelkész a kényelmet keresi, a keresztet pedig elutasítja magától, akkor a papok házassága Krisztus egyházában eltévesztette célját, mert elsősorban a papra áll az, hogy Urának, a Krisztusnak kell élnie. Ha előfordul az, hogy a papi család ver éket a lelkész és a gyülekezet közé, s a lelkész családjának tagjai bénítják meg a lelkész iránti szimpátiákat a gyülekezet részéről, vagy fordítva, a családi élet gyengíti le a lelkész szere- tétét a gyülekezet iránt, akkor a papok házassága elhibázott dolog. Éppen azért komoly lelki- ismeretbeli kötelessége azoknak, akik a lelkészi pályára lépnek, de azoknak is, akik már a lelkészi pályán működnek, hogy milyennek képzelik el családi életüket, gyermekeiknek jövőjét, azt a társadalmi állást, amelyben élni fognak. Nevezetesen végzetes tévedés, ha a lelkész a családi életével és családalapításával pusztán társadalmi emelkedést kíván biztosítani gyermekeinek és az a meggyőződése, hogy van a világon olyan hivatás és pálya, amely dicsőségesebb lenne a lelkészi pályánál. Voltam olyan lelkészbeiktatáson, ahol az új lelkész egyik rokona azt mondta a lelkésznek: ,,itt azután úgy fogsz élni, mint a vidéki dzsentri“. Semmi kifogásom a vidéki dzsentri-családok élete, életmódja ellen; teljes mértékben elismerem, hogy azok a családok milyen nagy szolgálatokat tettek és tesznek nemzetnek, hazának, egyháznak, gyülekezeteinknek. De a lelkészi pályának mégis egészen téves felfogása az, amely a lelkész életeszményét a dzsentri-életben keresi. Éppen a lutheri reformáció volt az, amely a keresztyénségben a hivatás gondolatát kidomborította s a lelkész hivatása nem azonos a földbirtokos hivatásával, tehát más életbeosztást tesz kötelezővé. Ami a földbirtokosban a hivatással járó kötelesség hűséges és lelkiismeretes teljesítése, az a lelkészben hűtlenség és engedetlenség lehet. Általában elmondhatjuk azt, hogy aki a lelkészi pályán egyéni vagy családi ambiciók kielégítését keresi, nem való a lelkészi pályára. Sőt mondhatjuk azt is, aki úgy érzi, hogy más pályán is boldogulhat s megtalálhatja azt, amit az élettől vár és az életben keres, az ne lépjen a lelkészi pályára. Lelkész az legyen, aki ellenállhatatlan vonzalmat érez a pálya iránt. Mert máskülönben töviseket talál ott, ahol az igazi lelkész rózsákat lel és rózsákat lát. Hihetetlen lelki erőkre van szüksége annak az embernek, aki a lelkészi pályán egész munkát akar végezni; aki nem szeretne megsavanyodni, hanem Pál apostol lelkesedésével, hevével, lendületével kívánja végigfutni a pályát. Nagy árt kell fizetni robotban, igen sok aprólékos munkában, alázatosságban, szolgálatban. S az árt szívesen kell megfizetni, ,,az odafenn valókra tekintve, nem a földiekre“. Igaz másfelől az is, hogy a gyülekezeti élet, még a legkisebb és legeldugottabb faluban is bőséges teret nyújt a lelkipásztornak arra, hogy erőit jó, áldott, Istennek tetsző munkában gyakorolja. Ha egyszer a Szentlélektől megvilágosítva és vigasztalóan megerősítve felemelkedett a magaslatokra, ha leikébe zárta azt a kincset, amelyet Isten ád azoknak, akik Tőle őszintén kérik, akkor megtapasztalja, hogy Isten a legjobb munkaadó és bőségesen fizet minden munkáért, amit országában végzünk. Persze szükséges, hogy szemünket Isten nyissa ki, s Isten láttassa meg velünk azt, amit a lelkész élete mint drága lehetőségeket rejteget s azt a királyi munkát, amelynek végzésére szólít. Micsoda önérzet fűtheti egy-egy nagy birodalomnak követét! S a lelkész Istennek, Isten országának követe! Az elhivatás és méltóság olyan nagy, hogy az önérzet helyébe az alázatosság lép, de az alázatosság éppen olyan lelkiismeretesen minden erő megfeszítésével dolgozik minden veszélyeztetett ponton, tehát minden emberi léleknél Isten országának érdekeiért, mint az, aki nagy világi birodalmak érdekeit képviseli. Akinek van alkalma és kedve egyházi életünket közelebbről szemlélni és vizsgálni, az észrevehette, hogy egy bizonyos átalakulási folyamaton megyünk keresztül, részben a viszonyok nyomása alatt, de másrészt határozottan az újból erőteljesen működni kezdő Lélek indítására. Ez az átalakulás mutatkozik a lelkészi karban is. Munkájának terjedelmében, fajaiban és tartalmában, intenzitásában. Örvendetes dolog ez és Isten iránti hálára késztet. De a megkezdett jó munkát nem szabad megakasztani. Nevezetesen éppen a lelkészekkel szemben a lehető legmagasabbra fokozott igényekkel kell fellépni. Elsősorban maguknak a lelkészeknek kell önmaguk irányában a legmagasabb követelményekkel fellépni. ők Istennek munkatársai. Vajha erről sohase feledkeznének meg! Diakónus.
