Evangélikusok lapja, 1930 (16. évfolyam, 1-43. szám)
1930-02-02 / 5. szám
38. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1930. nagyságnak és gyengeségnek nevezetes keveréké volt«. Keserűséget hordott magában, az bizonyos; ezért szünetelt az irodalmi munkássága is. A győriek 1794. már őt is felszólították, mint később Kis Jánost, iúj énekeskönyv szerkesztésére, de nem vállalkozott. 1810. febr. 5. halt meg. Maradékainak a gyülekezet bizonyos épületi befektetésekért 300 forintot fizetett. Családi neve eredetileg Rath volt, de később magyarosan Rátnak irta. Arcképe talán valahol a rokonság körében volna megtalálható. Rokona volt Ráth Károly megyei levéltáros és kon venti jegyző, a kiváló historikus, a M. Tört. Társulat egyik alapítója (Ráth Károly gabonakereskedő és Kéler Zsuzsa fia, szül. 1829.), ki a művelt Hencz Emíliát, a csikvándi lelkész leányát vette nőül. Mint lelkész, Rát Mátyás a rationalizmus korának egyik érdekes, kimagasló alakja volt. Kortársai igen nagyra értékelték. Kazinczy magasztalva említi leveleiben. Ö mondja, hogy »Pázmány és Szenczi Molnár Albert kora óta egy hazafi sem tett többet a magyar nyelv és kultúra gyarapítására, mint Rát a Magyar Hir- • mondó által«. Kis János is nagy hálával és tisztelettel szól róla. A klasszikusok iránt való szeretető! különösen ő ápolta benne. Mint nagybaráti lelkész is bejárt hozzá. Révai Miklós is, mint győri rajztanár személyes érintkezésben állott vele s az általa tervezett akadémia tagjai közé jelölte. Tagja volt Rát az Aranka György által alapított Erdélyi Nyelvmi velő Társaságnak. Már a százéves jubileumra is 1880. a Vasárnapi Újság és több lap megemlékezett a magyar hir- lapirás atyjáról. Nemcsak Pozsony, hanem a r. kath. Pécs is Rát Mátyásról utcát nevezettel. És most a 150. évfordulóra dr. 'Csatkai Endre irt róla szép cikket a P. H. hasábjain. Illő, hogy mi is megemlékeztünk róla. Méltó alakja lett volna az »Egyházunk Nagyjai« korán lezárt sorozatának. Egy vidéki lelkész levelében maradt fenn róla ez az anekdota. Rát egyszer a győri Duna partján sétál s a futó vízre nézegetve tépelődik, gondolkodik, mikor egy paptársa megzavarja s megszólítja: — Mit szemlél a tisztelendő kolléga? Futó vizet, tűnő habot s a nemzetek sorsáról elmélkedem. Mi is igy merülünk fel és tűnünk el, miként hullám a, folyóvizén. Talán még annyi nyomunk sem marad, mint annak a habnak ott, ni... — És mire való mégis ennek a futó és enyésző időnek krónikáját nyomtatott újságban megörökíteni? — Arra, hogy például szolgáljon a következőnek, nehogy ugyanazon hibába essenek, mint mi. Nagy hivatása leszen ennek a mesterségnek a messze jövőben, amikor jobban és többen fognak hinni benne! — És ugy-e, mentül többen és jobban hisznek benne, annál jelesebb leszen az újságírás mestersége? — Mindaddig, migtúlságosan nem hisznek benne. Akkor megszűnik az olvasó önálló judiciuma s az ellenkező hibába esünk. A pap elbúcsúzott, de feljegyezte a mondást s megírta levélben egyik vidéki kartársának. (Váradi A. Elmúlt időkből. 72. 1.) íme, bevált jövendölés az újságírásról! Vájjon gondolt-e 150 év előtt a jó Rát Mátyás arra, hogy az evang. lelkész hazafias szép kezdeményezését, a magyar sajtót, évtizedek múlva a jezsuiták fogják a csonka országban békebontásra, vallási gyűlölködésre felhasználni s ezt a mesterkedésüket nevezik el merészen Szívnek, Magyar Kultúrának? HÍREK. — A tanítóegyesületek küldöttsége a kormányzónál. Az országos tanítóegyesületek elnökei január 24-én küldöttségileg tisztelegtek a kormányzónál s a termény járandósággal fizetett tanítók és kántortanitók nehéz helyzetének megjavítását kérték. A kormányzó kijelentette, hogy adott lehetőségek szerint segíteni akar a helyzeten, azonban még türelemre van szükség. A pénzügyminiszter figyelmét erre a kérdésre is fel fogja hívni. — A debreceni doktoravatás. December 14-én nagy ünnepe volt a debreceni Tisza István tudományegyetemnek. Diszdoktorok egész seregét avathatta föl s olyan férfiakat kapcsolhatott magához a doktori méltósággal, akik munkásságukkal megérdemelték, hogy az egész magyar protestántizmus és a magyar protestantizmussal együtt a nemzet egésze hálával és tisztelettel tekintsen reájuk. Mivel azonban a honoris causa a theologia doktoraivá avatottak között ott láthattuk a mi egyházunk két nagyérdemű munkását is, illik erről az eseményről — ha rajtunk kívül álló okok következtében némileg elkésve is — megemlékeznünk itt az egyházi sajtó hasábjain is. A doktorrá avatottak egyike Stráner Vilmos, a soproni hittudományi karon a gyakorlati theológia professzora. Mindazoknak, akik a magyar evangélikus egyház szószékein — természetesen a trianoni határokon túl is — az igét hirdetik s hálatelt szívvel gondolnak vasárnapról vasárnapra arra, hogy Stráner Vilmos tanítványai voltak, újongó örömmel tekintettek ezen a napon Debrecen felé s egyek voltak velük az örömben azok, akik fájlalják, hogy nem ülhettek Stráner Vilmos tanítványai sorában. Hiszen ő mint hivő keresztyén ember, mint szilárd tudományos alapon álló tudós theologus egyaránt olyan képviselője a lutheri ke- resztyénségnek, aki professzor a szó legteljesebb értelmében, hitvalló és nevelő, aki ellenállhatatlan hatást gyakorol azokra, akik nyitott szívvel és elmével lépnek elébe. A doktorrá avatottak másika Payr Sándor. Az
