Evangélikusok lapja, 1930 (16. évfolyam, 1-43. szám)

1930-10-05 / 32. szám

1930. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 253. békesség. Ehhez naponként fel kell venni a ke­resztet; naponként tisztában kell lenni azzal, hogy mit akarok. Ha így megyek végig a napon, akkor követtem őt és méltó lehetek hozzá. Az új úton ott vannak a kísértések, amelyek vissza akarják vinni a régi életbe. Vigyázni kell és nem szabad engedni. De aki Krisztusért elveszti régi életét, megtalálja az újat. Ha vége van a földi vándorlásnak, vár reám a menny. Nem megyek tovább egyedül, hanem velem van az én Meg­váltóm, s aki befogad engem, az öt fogadja be. Ajkamra adja a szót, nem jutok zavarba. Mi­vel azt mondom és adom, amit kaptam, azért hasznos is lesz az s így lesz egy nagy egység azok között, akik befogadják öt. Aki az Ur mun­káját végzi, az megkapja jutalmát; a jutalom az, hogy ott lehetünk majd, ahol ö van. A földi élet vándorút, melyen Isten végzi munkáját raj­tunk, hogy megkaphassuk a békességet. Vajha minden egyes lélekben bekövetkezne a békét­lenség, de azután bekövetkeznék a békesség is! Mohr Henrik budapesti lelkész „Hiányér­zetek a lelkész életében" címen tartotta meg elő­adását. Válságban van a világ, a hazánk, az egy­ház. Nagyfokú a közöny az igehirdetéssel szem­ben, a keménység a hallott vagy olvasott Igével szemben, az egyház iránt és a hit iránt. Az egy ház szolgálatát mellőzik, az egyházat a legki­sebb ok miatt elhagyják. A családi élet meg­döbbentően romlik. Fegyelmezetlenség egyhá­ziaknál és világiaknál; ennek következtében vá­lasztási zavarok és gyülölségek. A róm. katholi- cizmus fellépésével szemben engedékenység. A keresztyén közösségben élni vágyók sűrűn a szektákhoz mennek. Ezekért az állapotokért ki felelős? Minden időben, amikor arról volt szó, hogy az egyház megújulása történjék meg, ez azért ütközött nehézségbe, mert akik a népet ve­zették, nem óhajtották a reformációt önmagu- kon véghezvinni. Mondhatjuk gyülekezetünkről, hogy elmaradt, megnemértő, világias, nem törő­dik az Igével. Ámde a gyülekezetünk mégis az Urnák nyája, melyet drága vérével szerzett s mi arra vagyunk rendelve, hogy ezt hirdessük az ö szeretetében és kegyelmében; nem hogy a gyülekezetét elvessük, hanem hogy könyörül­jünk, úgy ahogy az Ur a mi lelkűnkön könyörül. Ébredést nem várhatunk öntevékenységünktől, hanem csak a bünbánattól, az Ur kegyelmének újra elfogadásától. Első sorban azoknak kell ébredni, akik a nép vezetői, a lelkészeknek. És mire kell a lelkészeknek ébredni? Érdemetlen voltának megismerésére, nagy hiányaira; feléb­red arra, hogy szolgálatában szükséges lelki fel- készültség tekintetében milyen nagy az elégte­lenség és szolgálatra, vezetésre vágyó lélekkel könyörög: „Uram mutasd meg, mi fogyatkozás van énbennem!" Bizonyára van lelkész, aki ön­magával meg van elégedve s inkább a gyüleke­zetben látja meg a hibákat, hiányokat, amikről olyan nagy elkeseredéssel tud beszélni; hiányo­kat az elismerés, a fizetés, az alkalmas társaság tekintetében. Azonban aki komolyan az Ur elé áll, és beszámol a reá bízott lelkek közti mun­kálkodásáról, az meglátja saját hiányait. Az első hiány ott mutatkozhatik, ahogyan a lelké­szek a pályájukra indulnak. Mások pénzszer­zésre használják fel a pályát. Másoknak tanul­mányai voltak hiányosak, úgyhogy nem tudnak mit csinálni az Igével, Isten igéje a világ igéje lesz s elveszti erejét az üdvigazság szempont­jából. Hiányzik sok lelkészből az üdvbizonyos ság, ebből következik a nagy ellentét, amely a lelkész élete és igehirdetése között van. Ez az oka sok gyülekezeti élet összeomlásának. Fel­ébred a lelkész anak tudatára, hogy az igének elsősorban az ő életén kell uralkodnia és az ő életén kresztül kell meglátniok a gyülekezeti ta­goknak, hogy az üdvösség nem elmélet, hanem az élet alapigazsága, az örvendező életnek ereje. A lelkész nem ismeri a munkájában és gyüleke­zetében legnagyobb segítségét, az imát. így a prédikációra való készülés csak az ész munkája, amelyet néhány irodalmi idézet fűszerez; láto­gatásaiból a lelkek nem nyernek semmit; a val­lástanítás száraz, bizonyos tudás elsajátítását szorgalmazza. Ahol a lelkész élete nem áll az ima alatt, ott nincs áldás a gyülekezeten. Gáncs Aladár „Győzelmek a lelkész életé­ben" címen tartott felolvasást. A győzelem ab­ból áll, hogy alávetjük magunkat az Igének. Hogy tudunk nemet mondani. Rámutat a pénz veszedelmes voltára; győznünk kell ott, ahol a pénzt kiadjuk, a pénz felhasználása terén. Ajánlja, hogy Isten országának munkájára min­denki adjon tizedet. Győznünk kell a lustaságon, a nagyravágyáson; sok kisértés az emberek ré­széről jön; sok veszedelem rejlik az énben. Délután dr. Molnár Gyula szólt a konfe­renciához mint az ostffyasszonyfán tartott kon­ferenciának társelnöke. Gáncs Aladár megem­lékezést olvasott fel a konferenciáról, amelynek résztvevői közül elhunytak Pauer Irma diako- nisszafőnöknő, Hutter Zsigmond lelkész és Hor­váth Pál segédlelkész. A tizedik évforduló al­kalmával ünnepélyes deklaráció fogadtatott el, amely mély hálával magasztalja Isten kegyel­mét az 1920. augusztus 3—6. napjain tartott astffyasszonyfai konferenciáért; hálával emlé­kezik az ostffyasszonyfai gyülekezetről; köszö­netét mond a rendezőknek, előadóknak s a köz­reműködött református testvéreknek. A konfe­rencia újból elkötelezte magát a lelki ébredés és egyházi megújhodás tiszta ev. alapon való szolgálatára a megfeszített és feltámadott Krisz­tus programmja, ereje, vezérlete és dicsősége jegyében. A 103. zsoltár 1—7. versével közös imádkozással és az Erős Várunk éneklésével tette teljessé a tiz éves évforduló Ébenháézerjét. — A Harangszó felelős szerkesztői és ki­adói tisztségét Turóczy Zoltán győri lelkész, a lap egyik társszerkesztője vállalta el. Isten ke­gyelme legyen munkáján. •

Next

/
Oldalképek
Tartalom