Evangélikusok lapja, 1930 (16. évfolyam, 1-43. szám)

1930-09-21 / 30. szám

236 __________EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1930.

nyája mutassa a testvéri szeretet és igaz hit benső közösségének képét és ebből a szentségből és hitből kifolyólag iparkodjék tagjait fegyelmezni, Az egyháztagoknak kell közeljutni Krisztushoz és a Krisztusban egymáshoz, s azután lehet fegyelmezni. És itt különösképpen vonatkozik ez a gyülekezetek és az egyház elöljáróira. Lelkész, felügyelő, tanító, prezbiterek, gondnokok, (Folytatjuk.)

Jegyzetek.

Ha valaki azt kérdezné tőlem, hogy hány gyülekezetünk, lelkészünk, segédlelkészünk, hitoktatónk, tanítónk, kántorunk, hány javadalmas egyházi tisztviselőnk stb. van, nem tudnék rá megfelelni, mert húsz év óta nincsen névtárunk és egyelőre valószínűleg nem is lesz, mert miután az Ágostai Hitvallás jubileumi esztendeje is elmúlt, amelyre utolján a névtár beigértetett, valószínű, hogy bevárjuk a jövő évi állami nép- számlálás adatainak a statisztikai hivatal által történő feldolgozását. A nagy számban megjelenő (hogy mennyi van, azt megint nem tudom) egyházi lapok híreiből azonban sejteni lehet annyit, hogy a megcsonkítottságban eltöltött tízegynéhány esztendő nem volt meddő. Üj gyülekezetek és szórványközpontok alakultak, templomok épültek, állami fizetéssel önálló hitoktaói állások szerveztettek, internátusok létesültek, díakonisszaállomások, anyaházak keletkeztek, intézetek vándoroltak át a megszállott területekről stb. Bizonyosra vehető tehát, hogy a megcsonkított egyházban, annak megmaradt területén most több egyházi munkás dolgozik, mint tiz esztendeje.

Ennek örülnünk kell. De amikor suttogni hallunk arról, hogy a theológíai fakultás nem termelend-e fölös számban lelkészeket, s amikor ennek következtében olyan áramlatok is észlelhetők, amelyek a középiskolát végzett ifjúságot vissza akarják riasztani a theológíai fakultástól, mégis körül kell tekintenünk s megvizsgálnunk, hogy miként is áll tehát a helyzet ezzel az állítólagos túltermeléssel. Arról hallunk, hogy német és tót nyelvű lelkészeket, tanítókat nem kapnak a német és tót ajkú gyülekezetek. Ez már magában véve igen nagy baj; mert viszont a baptisták és methodisták kapnak német és tót nyelvű igehirdetőket. És végzetes lehet egyházunkra az a helyzet, hogy a baptisták és methodisták anyanyelvükön tudják az embereknek hirdetni az evangéliomot, mi pedig elnémulunk. Nyilvánvaló tehát, hogy német és tót nyelvű lelkészekben hiány van. Ez az egyik.

Ezzel azonban még nem érhetjük be. Meg kell vizsgálnunk, hogy az a lelkészállomány, amellyel egyházunk a háború előtt a megmaradt területen rendelkezett, (s úgylátszik ennek az állománynak változás nélkül való fenntartása lebeg azoknak a szeme előtt, akik lelkészi túltermeléstől félnek) elegendő-e. Akik a helyzetet tapasztalatból ismerik, tudják, hogy a lelkészek száma a háború előtt sem volt elég. Reámutatok ebben a tekintetben a városi gyülekezeteinkre, amelyek nem hajtották végre az Egyházi Alkotmánynak azt a rendelkezését, amely szerint ezek a mammuth-gyülekezetek parochíális körökre usztandók fel, hanem sokezer lelket egy paro- chíába zsugorítanak, s ezek önmagukat megkötözik, intenzív egyházi és vallásos életet élni képtelenek és lelkészüknek vagy lelkészeiknek egyszerűen lehetetlenné teszik azt, hogy a mai kívánalmaknak és szükségleteknek megfelelő munkálkodást fejthessenek ki.

Reámutatok azokra a gyülekezetekre, amelyek a filiáknak és fiókegvházaknak konglomerátumai, ahol ha egyéni és anyagi érdekek nem játszanának közbe, már régen önállósítani kellett volna, s mivel ez elmúlott, nem történt meg, azért sem az anyagyülekezet, sem a hozzátartozó filiák és fiókok nem virágozhatnak, hanem ehelyett más felekezetek kiválóan alkalmas munkatereivé és melegágyaivá lesznek. Ha ezekről a konglomerátumokról valaki katasztert készítene, bizonyára kitűnne, hogy néhány új lelkészi állomást szervezni nemcsak lehet, hanem szükséges is.

Reámutatok arra, hogy szórványgondozásunk még teljesen a kezdet kezdetének stádiumában van. Hangoztatjuk ugyan egyházunk szórványjellegét, de csak akkor, ha sírni és panaszkodni akarunk, ellenben nem igen látom annak a jelét, hogy a szórvány beli híveket úgy akarnánk egyházi lelki gondozásba venni, ahogyan azt a szórvány lényegbeli jellege megkívánná, nevezetesen nem tudok arról, hogy volna akár csak egyetlen egy utazó lelkészünk, tehát a szószoros értelmében vett missziós lelkészünk, vagyis belmisszionáriusunk.

Végül micsoda siralmas látvány, hogy az ifjúsági munkának, amely olyan szépen indul, amely iránt az ifjúság körében olyan nagy érdeklődés és lelkesedés mutatkozik, nincsenek lelkészi munkásai, titkárai.

Nem akarok most más munkaterületekre is rámutatni, amelyek megnyílnának, ha egyházunk valamely irányban szociális munkálkodásba is kezdene, amire olyan nagy szükség volna. Az eddigieket sem azért soroltam fel, hogy szemrehányást tegyek vagy panaszkodjak. Mert általában úgy veszem észre, hogy az egyház lelkiismerete felébredt és mind többen vannak olyanok, akiknek szeme megnyílott annak meglátására, hogy a munka sok. Elmondtam a mondottakat azért, hogy reámutassak, mennyire indokolatlan azoknak az aggodalma, akik attól félnek. hogy lelkészi túlprodukció állhat be. Túl- produkció csak abban az esetben volna lehetséges, ha egyházunk elhanyagolná kötelességeit és nem látná meg azokat a felhalmozódott teendőket, amelyek jobbról-balról reánkmerednek, azokat a kiáltó fogyatkozásokat és hiányokat,