Evangélikusok lapja, 1929 (15. évfolyam, 1-50. szám)
1929-03-17 / 11. szám
EVANGÉLIKUSOK LAPJA tó. kezdetét, a szétszórt nyájnak egybegyűjtését, az elesettek felemelését, az eltévelyedtek kalauzolását, a sóvárgiók kielégitését, a fáradtak meg- pihentetését hirdeti, de emellett kiáltó vád a világi ellen. Mert a Bárány az ártatlan szenvedés képe. Azt jelenti, hogy a bűnös világban az ártatlannak, a tisztának, a szentnek szenvednie kell. Minél ártatlanabb, minél tisztább és szen- tebb, annál rettenetesebben, annál kínosabban kell szenvednie. És Jézus azzal tudta csak elvenni a világinak bűneit, hogy alávetette magát önként a világ ezen bűnös és kegyetlen törvényének, s mint az egyedül bűn nélkül való vállalta az egyedül álló, páratlan és legkínosabb szenvedéseket. Kiáltó vád a bűnös világ ellen, hogy aki a világon segíteni akar, annak szentnek kell lennie s hogy segíthessen, szenvednie kell. Bűnös világ, imé a Bárány, aki ártatlanul szenved! Pál apostol nem akart másról prédikálni, mlint Jézus Krisztusról, a megfeszítettről. Az egyház bizonyságtételének, a hivő keresztyén bizonyságtételének ma is ez a középpontja: rámutatni a Bárányra, aki ártatlanul szenved és meghal, hogy a bűnösök megmentetvén élhessenek. Elveszi a világnak bűneit. Elheverhet-e a világ lomhán a bűneiben, ha megmutatjuk neki a Bárányt, amiint vérzik, szenved, meghal? Nem lesz-e a bűnös világ testében a Bárány egy tövis, amely nem hagyja nyugodni mindaddig, amíg hittel magáévá nem teszi a Bárány érdemét és tisztára nem hagyja magát mosni bűneiből) a Bárány vérében? Jézus, Istennek Báránya, aki elveszed a világnak bűneit, irgalmazz nekünk! Összefogni. Irta: Csőváry Dezső. Ha figyelemmel kísérjük a ,,Szív“t a „Kultúra“ című kath. egyházi lapokat, az embernek a szíve megdöbben, amikor olvassa a hétről- hétre megjelenő förmedvényeket, mik örökké minket sértegetnek, bántanak és ütnek! És kérdezzük: hát így is lehet, hát ezt is lehet? Hol az erős kéz, melyállj-t kiáltana ezeknek?! Sehol! Hiszen kitől lehetne segítséget várni egy „Mária országában“?! Ez az egyik jelenség, mely megdöbbenti az embert. A másik még ennél is visszariasztóbb. T. i. az, hogy a kath. papság minden téren megkezdte ellenünk az offenzivát. Sok helyen a fő- bírák — egy láthatatlan kéz nyomására — kath. jegyzőket választatnak meg a községi elöljáróságokkal. Hogy mennyire merészen csinálják tervszerű támadásaikat, arra nézve egy eklatáns példát hozok fel. Az ősz folyamán Fejér megye megyei jegyzőt választott. A választás előtt Svoy Lajos fehérvári „főprédikátor“ úr nyílt levelet írt az egyházak plébánosainak, hogy tűzzel-vassal korteskedjenek a kath. jelölt mellett. És amikor mégis a ref. jelölt lett megválasztva, lapjában még a főispánt is megtámadta. Nem félnek ezek ma már senkitől és nem is kell félniök! Hogy miért? Mindenki tudja! ... De ez csak egy példa az ezer és ezer közül. Segítséget ne várjunk senkitől, mert úgysem kapnánk. Azonban tétlenül mégsem nézhetjük ezeket a dolgokat. Hát akkor mit csináljunk? Fogjunk össze! Fogjunk össze mi evangélikusok a reformátusokkal és vica-versa! Egyesült erővel lépjünk fel ellenük! De hogy ezt meglehessük, szükséges a harmónia. Enélkül semmire se megyünk! Azt mondják, hogy hát megvan a harmónia a két testvérfelekezet között. Papiroson és talán a püspökök között?! A falusi gyülekezetek között bizony igen kevés helyen van meg. Ezt személyesen tapasztaltam. Ki az oka annak, hogy az ev. és ref. gyülekezetek között nincs meg a kívánatos harmónia? A lelkész, a lelkészek! Az az ev. lelkész éppen olyan hibás, mint az a ref. lelkész. Nincs kivétel! A hívek ebben nem hibásak. Csak a lelkészek! És miért van a lelkészek között torzsalkodás? Mert „két dudás nem fér meg egy csárdában“, mert kicsinyesek, mert féltékenyek egymásra, mert mindegyik több akar lenni, mint ami, mert mindegyik vezető akar lenni községében! Ezen azután összevesznek és kész a széthúzás, ami a hívekre is roppant károsan hat. S míg a két pap, a két gyülekezet veszekszik, addig a harmadik a markába nevet és erősödik! A kicsinyességet, a hiúságot, a hatalmi túl- tengést kell levetni és kész a harmónia. Legyen nagyobb a lelkészek szívében a szeretet, mint a hit és akkor a hit is hegyeket fog megmozgatni! Hogy milyen legyen ez az együttműködés, arra nézve gyakorlati példával is szolgálhatok. Az én községemben három felekezet van: ev., ref. és kath. S az összefogás különösen az ilyen helyeken kívánatos. A ref. lelkésszel karöltve dolgozom. Minden ünnepélyt együtt rendezünk. Az ádventi időszak alatt minden vasárnap este az én templomomban tartottunk nagyszabású vallásos estéket, ahol úgy én, valamint a ref. lelkész közreműködtünk. Januártól kezdve pedig a ref. iskolában tartunk kultúrestéket híveink részére. Híveink szép számmal látogatták a közösen megrendezett ünnepélyeket. Templomunkban néha felváltva prédikálunk, oly erős a kapocs a két egyház között, annyira a megértés alapján állanak híveink, hogy bátran szembenézünk az agresszíven viselkedő kath. egyházzal. Ilyen összefogás kellene az egész vonalon. Mert az ellenség, mint ordító oroszlán, körülöttünk jár és lesi, hogy hol üthet rést közöttünk! Ne várjunk senkitől segítséget, mert a mi segedelmünk az összefogásban van. A kath. egyház ott üt rajtunk, ahol csak teheti. Nem törődik az a szeretettel, a csonka hazával, semmivel! Szívesen feláldozza az még a csonka hazát is egy kath. Ottó hercegért.
