Evangélikusok lapja, 1929 (15. évfolyam, 1-50. szám)
1929-03-10 / 10. szám
vir.a z •? I \ XV. évfolyam. 1929. március 10. 10. szám. EVANGÉLIKUSOK LAPJA Szarkaszttsig és klaiihlvitai: LtBtII (Mason ■.) * Kiadja:! LUTHER-SZÖVETSÉG. Pastatakarékpénztáricsakkszámla: 1230. Ilasitatta : OR. RIFFIY SŰIDOn püspök. SitfkíuMiért ItllUl NÉMETH KÁROLT «spe*«». Megjelenik ketonként egvszer, vasárnap. Előfizetési ér: Egész évre 6 P. 40 ML félévre 3 P. 20 fill., aetveilévre I P. 60 Ml, Egy szám 16 (III Hirdetési árak Megegyezés szériát ! magyarországi protestánsokhoz! (Schmidt Márton, budapesti német birodalmi lelkész, akit népünknek és különösen protestáns egyházainknak mélységes szeretete hat át, intézi lapunk útján ezeket a sorokat a magyar* országi protestánsokhoz.) A budapesti német evang.-ref. gyülekezet templomában néhány esztendeje Reminiscere vasárnapján istentiszteletet tartunk a hősi halottak emlékére. Hogy ez az ünnep, mint nemzeti gyászünnep, milyen gyorsan meggyökeresedett, annak legjobb bizonyítéka, hogy különösen a budapesti német kolóniának a tagjai, felekezeti különbség nélkül, rendkívül nagy azáiuban vess nek részt azon. Ezen a napon különösen szíves üdvözlettel fordulok magyar hittestvéreinkhez. A bajtársi közösségről, a közös népnyomorról más helyen eleget beszélnek. A rendelkezésemre álló szűk téren én a hittestvéri közösség és a lelkipásztori álláspont szemszögéből fordulok a magyar protestantizmushoz, bizonyosra véve azt, hogy megértésre találok. A háborút elvesztettük. Annak az időnek nyomását szenvedjük, különösen pedig testvéreink halála nehezedik reánk, akik úgy hulltak el, mint a fűszálak a kasza alatt. A győzők földi céljaikat elérték. Olaj mezők, érc- és kőszénbányák, gabonamagtárak és gyarmatok, és sok más az ölükbe hullottak. De éppen azért abban a veszedelemben forognak, hogy azoknak az utóbbi éveknek a jelentőségét nem ismerik fel, különösen pedig nem ismerik fel a százezrek önfeláldozásának értelmét. Helyzetünkön elgondolkodva, erőt vehetne rajtunk a kétségbeesés, ha lemondanánk arról, hogy küzdjünk annak a halálnak az értelméért és törekedjünk annak éltető erejét a magunk életében és általunk kialakítani. Az elesettek, a parancsnak engedelmeskedve, értünk, a hazáért áldozták fel életüket. Sőt tovább megyek! Az emberiségért, a népek életének új rendjéért mentek halálba. Hiába lett volna mindez, ha ez az áldozat számunkra nem lenne hatalmas, történelemmé vált jellé, hogy az egész vonalon vegyük fel a harcot az ,,Én"-nek kegyetlen diktatúrája ellen, amelynek növekedő iszonyai alatt szenved a világ. Korunk egész nyomorúsága megköveteli, hogy éppen a protestáns egyház, amely nem akar „papok által milliók felett uralkodni" (miként Róma hatalmáról itt nemrégiben illetékes katholikus részről elég nyíltan megállapították), hanem semmi más nem akar lenni és nem is lehet, mint Urának „alázatos szolgálója", — egész lényege és élete által, állandó, bátor harcot vívjon saját „Én"-je ellen is; sőt úgy harcoljon, hogy a béke áldása után sóvárgó és arra annyira rászoruló kornak valóban vezetője legyen. „Én" és „Te" — csak két rövid szó. És mégis, az emberiségnek sorsát ennek a kettőnek egymással vívott harca dönti el, amelynek súlyát látjuk és érezzük, mint korunknak gyermekei, s kétszeresen érezzük, mint Istennek gyermekei. Hói van a segítség, a ti izámoiokra is, megpróbáltatásokon és viharokon keresztül vergődött protestáns testvéreim, akikkel mi itt egymás mellett hiszünk és dolgozunk, szenvedünk és harcolunk? A Luther által 400 esztendeje Isten gyermekei számára adott Házirend elején nem hiába áll Istennek „Én"-je! Aki Istennek fenségét átélte és előtte meghajolt, az tudja, hogy bár sok kényelmetlen és kínos feladatot ró reánk, mégis egyedül Isten segít el bennünket a szabadságra. Persze, Isten gyermekeinek szabadságára, vagyis a kegyelemből eredő szabadságra. Ez pedig nem az uralkodásnak a hatalmát jelenti, hanem a szolgálatunkra utaltak javát célzó szolgálat hatalmát úgy, ahogyan azt az evangéliom Jézus Krisztusról tanítja. Ez a protestantizmusnak hatalma és szabadsága. Más hatalma nincs és nem is lehet, sem a magyar, sem a német protestantizmusnak! Az ilyen hit, az ilyen élet és az ilyen szolgálat még bensőbben egyesít, mint a fegyverbarátság és a közösen omlott vér! Mert ez egyesít Istennel. Az pedig, akinek nyomdokait most szenvedéseinek időszakában követjük, legyen és az idők végéig maradjon Megváltója és Ura ne csupán egyes gyermekeinek, hanem egyházainknak is, amelyek, mint ilyenek, naponta az ő kegyelmére vannak utalva! 1929. Reminiscere. Schmidt Márton, lelkéaz.
