Evangélikusok lapja, 1929 (15. évfolyam, 1-50. szám)

1929-02-17 / 7. szám

54.

feVANeafeUKUsaic lappja

im

Egyetemes énekeskfinyv.

Régien, még az összeomlás előtti, sőt talán még a háborús évek előtti időkben, felvetődött azon eszme, hogy egy magyar nyelvű egyetemes énekeskönyv szerkesztessék, még pedig különös tekintettel azon gyülekezetekre, ahol a magyarnyelvű istentiszteletek mindinkább tért hódítanak a tótnyelvü istentiszteletek felett.

Munkában is volt már ezen énekeskönyv szerkesztése. Tudtommal boldogult Kemény Lajos, osgyáni ev. lelkész volt a főszerkesztője, számos munkatárssal. Magiam is részt vettem e munkában, mint felvidéki pap. Részint bíráltam egyes kéziratokat, részint megbízásom volt, hogy a tót énekeskönyvek (Tranoscius, Zpevnik) ünnepi énekeit, a «Kirye», «Gloria» és «Credo» énekeket, valamint azokat, amelyek akár tartalmuk, akár dallamuk szépségénél fogva arra érdemesek és méltók, magyar nyelvre fordítsam, így le is fordítottam körülbelül 50 éneket, amelyek — a bírálat szerint! — nagyon sikerültek. Sajnos, a kéziratok a meneküléskor minden más egyébbel ott maradtak.

E fordítások azért látszottak szükségesnek, hogy a tót gyülekezetekből alakult magyar gyülekezetekben a hívek az uj énekeskönyvben is megtalálják azon énekeket, amelyeket annak- előtte tótul énekeltek, s melyekhez szivük any- nyira hozzánőtt, hogy attól csak nehéz szívvel szokhattak el. Mert tudni kell, hogy a «Kirye», «Gloria», «Credo», (Hospodine, Sláva, Werime) énekek nélkül vasárnapi és főkép ünnepnapi istentisztelet a tótnyelvü gyülekezetekben el sem képzelhető! — (Majd máskor rátérek a liturgia kérdésére is.)

Úgy látszik, ezen tervezett «egyetemes énekeskönyv» helyét foglalta el a ma már meglehetősen elterjedt uj dunántúli énekeskönyv. Azonban — mi tagadás — ez az énekeskönyv a fent jelzett szükségleteket nem elégíti ki, hiszen nem is készült oly célzattal és törekvéssel, mint a tervezett «egyetemes énekeskönyv», hogy az an- nakelőtte tótnyelvü hívek lelki szükségletét kielégítse.

De különben is hiányosak a mi énekeskönyveink, és sajnos, többen vannak. Ezért egy nagy hibája a mi magyar énekeskönyveinknek a szét- forgácsolódás, széttagoltság! (Ez egyébként is magyar virtus!) A gyülekezeteket nem egyesíti de szétválasztja a sokféleség. Mig a tótban jóformán csak egy énekeskönyv van széles e hazában (Nagymagyarországot értve), a «Tranoscius», illetve az ebből készült (de beosztásában ugyanaz) «Zpevnik», amely az előbbinek elavult és használatonkivüli énekeit kihagyva, mintegy előbbinek kivonata, addig a magyarban sokféle énekeskönyv van forgalomban. Csak én a következőket ismerem és láttam (sajnos, hogy ezek is a Felvidéken maradtak): «a régi dunántúli», «az uj dunántúli», a «győri», a «csabai», a Kovács Sándor féle «Kis énekeskönyv», a «nyíregyházai kis énekeskönyv». Itt említem meg, hogy birtokomban van egy régi 1830-ból váló magyar énekeskönyv is a következő feliratú címlappal: «Uj Énekes Könyv, melly a Régi Graduál szerint alkalmatos igazításokkal és némelly Régi Énekek hellyett újakkal jobbítva, készíttetett és kibotsáttatott az Augustána Confessiót tartó Evangyelikusoknak a Dunán túl lévő Superin- tendentziája által. —- Pozsonyban, Wéber S. Lajos betűivel s költségével. 1830» —

Nem volna érdemes ezen sokféle énekeskönyv egyesítése ? s hozzá a már említett tót énekek átültetése és felvétele által megvalósítani azt a régi tervet, hogy egy uj, valóban «egyetemes» énekeskönyv szerkesztessék?

Még egy dologra lettem! figyelmes a tót és magyar énekeskönyvek összehasonl tásánál. És ez a szöveg variálása. Mig a tót énekeskönyv szövege, mondhatni «századok óta» megállapodott, addig a magyar szöveg változó. Pl. a lutheri ének: «Ein’ feste Burg ist unser Gott» — a tótban századok óta ugyanazon egy fordításban fordul elő, mig a magyarban, ahányféle az énekeskönyv, annyi a fordítás. Csak magam ezeket tudom: «Isten rendíthette n várunk, Védelmünk és fegyverünk! Nála oltalmat találunk, Vész, ha zúdul ellenünk stb.» — (így tanultam én is gyermekkoromban.) A másik: «Erős vár a mi Istenünk, Jó fegyverünk és pajzsunk; Ha ő velünk, ki ellenünk? Az Ur a mii oltalmunk stb.» (Uj dunántúli) És van még «Erős vár nekünk az Isten» vagy: «Erős várunk az Ur Isten» kezdettel. Egy másik ének, amit szintén még gyermekkoromban tanultam meg: «Ki csak Istenre dolgát hagyja, És benne remél mindenkor, Azt ő bizonyosan megtartja, Minden szomorú ínségkor; Ki hűn bízik Istenében, nemi ing soha reményében.» Ma ezt ezzel á szöveggel találom: «Ki dolgát csak Istenre hagyja, És benne remél mindenkor, Azt ő csudaképen megtartja, Minden szomorú ínségkor; Ki magát bízza Istenre, Nem épit az fövényre.» Megvallom, magamnak is nagyon nehéz ebbe az uj szövegbe beleélni magamat; a régi szöveg úgy be van gyökeresedve szivembe, hogy azt onnét kilépni nemi lehet, attól eltérni nehezemre esik, a változott szöveg — bár lehet, hogy jobb fordítás — teljesen hidegen, idegenszerüen hat. Mennyivel inkább ragaszkodik tehát az egyszerű köznép a már megszokott szöveghez? És melyik szöveg egységesít, forraszt össze a gyülekezettel: a változó-e, vagy a változatlan? Nemi inkább széttagol-e a szöveg változása? Ha pld. bemegyek egy idegen helységben a templomba, s ott éneklik a lutheri: «Ein7 feste Burgi ist unser Gott» éneket, ha tótul megy az istentisztelet, nem kell hozzá énekeskönyv sem, oly megállapodott a tót szöveg:, de ha magyar gyülekezetben éneklik, bizony énekeskönyv nélkül nem tudok a gyülekezettel énekelni! És ez a változás a szövegben több éneknél fordul dő.

Egy uj énekeskönyv szerkesztésénél az ilyen csekélységeknek látszó nagy dolgokra figyelem-