Evangélikusok lapja, 1929 (15. évfolyam, 1-50. szám)
1929-10-06 / 38. szám
300 EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1929. zönye és fásultsága, a legtöbb családban uralkodó nyers materializmus; a szegénység miatt a gyermek munkaerejének kiuzsorázása; a lakás- mizériából származó fizikai és erkölcsi oxigénhiány: a tompító elbutulásba, konok gyűlölködésbe, a magán segíteni nemi tudó, bénult és kilátástalan nincstelenségbe sodorja bele gépies őrlési folyamattal a magyar gyermekek ezreit. Nem volna-e szükséges, hogy az egyház az iskoláztatással ne érje be? Hogy a gyermekek ügyét a ma szükségleteinek és köretelmiényeinek megfelelőén más téren is karolja fel? Tanítónak és lelkésznek állásából, hivatalából kifolyó kötelessége, hogy a gy ermekiekkel foglalkozzék. Hogy azt a bizonyos óraszámot betartsa. Ez természetesen alapvető és elemi szükségesség. Semi a tanítók, sem a lelkészek munkáját nem akarom kisebbiteni, kifogásolni. De ha az egyház a gyermeknevelés teáén iskolái és tanulói számának megfejelő szerepet akar játszani, ha dokumentálni kívánja, hogy az evangéliom Istennek ereje a gyermekek életében is, akkor ezzel bármily becsületesen avagy brilliánsan végzett iskolai oktató és nevelő munkávaTmia már nem érheti be. A fejünket dugjuk a homokba, ha nemi látjuk, hogy a baj nem annyira az iskolában, mint inkább a szülői házban és a társadalomban keresendő. Hogy az iskolának hat évi munkáját, amely évek alatt a környezet többnyire káros hatása sem tétlen, nemcsak legyengíti, hanem neutralizálja az az őskáosz, a beivódott rossz szokásoknak és az újabban fellépett hidráknak dzsungel je, amelybe a gyermek az iskolából fejest ugrik. A tananyagnak, az órarendnek, a tanmódszernek, a tankönyveknek kérdését feszegetik esztendőről esztendőre tanfolyamok, értekezletek, folyóiratok, szakkönyvek. Helyes. De emellett ne felejtkezzünk meg arról, hogy a gyermek nem az iskolában él, hanem az iskolába csak jár. Maga a gyermek sem tartja az iskolai életet életnek. Még okos felnőttek is úgy beszélnek az iskoláról, hogy ott előkészítenek bennünket az életre. A gyermek úgy érzi, hogy ig|a:zi élete az iskola falain kívül folyik; s az, ami az iskolám kívül van, az alakítja maradandóan az életét. S ebben igaza is van. A helyes nyomokon járó iskolai nevelésnek nem csupán azt az életet kellene szemielőtt tartani, amely a gyermeket a jövőben valamikor várja, hanem1 azt is, amelyben él. S az egyháznak, amelynek a gyermekek a kereszt- ség által tagjai, kötelessége, hogy figyelemmel kísérje azt a környezetet, amelyben a gyermek felnövekszik. Önként adódik ebből az egyháznak szociális kötelessége, a társadalmi és családi életnek a keresztyén erkölcs követelményei szerint való b e rendezésének szün etlen és nyomatékos hangoztatása. Jézus milyen kemény szavakkal kárhoztatta azokat, akik a kisgyermekeket megbotránkoztatják ! A Krisztus egyházának szabad-e némán nézni, hogy a gyermekek lelkében min£ borzalmas pusztításokat visz végbe az a társadalmi berendezettség, amely hova-tovább mind nagyobb mértékben a lélek gyilkosának bizonyul, régi kötelékeket felbont, közösségeket megbolygat, anélkül, hogy helyükbe a materialiszti- kus önzés és önérdek szervezetein túl más közösségiek létesítésiére elég erősnek bizonyulna. A staniszlaui evang. gyermekotthon. Ukrajnában hatalmas evangélionnii ébredés indult miéig. A mozgalomnak középpontja Sta- mislaiu (Lengyelország), ahol Dr. Zoeckler Tivadar működik, mint evangélikus lelkész. Az alábbiakat a Dr. Zoeckler által az 1925/26. és 1926/27. évre kiadott jelentésből vesszük. A sitanislaui evangélikus intézmények nemi könnyű feladat előtt állnak. Midőn 32 élvvel ezelőtt Stamislauban megalakult a kiesiny evangélikus gyermekotthon csupán 12 gyermekkel, akkor még ezt a gyenge palántát sémi tartották életképesnek. Egy olyan gyülekezetben, amely aliig háromszáz lelket számlált és pedig majdnem csupa szegény ember eket, olyan gyülekezetben, amelynek nem; volt evangélikus iskolája, csak szegényesen befejezett templomocskája, amelynek ifjúsága részben már elidegenedett az atyák hitétől és niépiiségétől — és olyan országos egyházban., amely legnagyobbrészt egyáltalán csak ilyen gyülekezetekből állt, egy ilyen intézetnek az alapítása valami kalandosnak lés természetellenesnek tűnhetett fel. Az Ur Isten tudja, hogy azok szemében, akiknek ezt a feladatot kijelölte, nem volt természetellenes, sőt a lehető legtermészetesebb volt. Volt itt egy evangélikus gyülekezet, volt egy templomi, amelyben vasárnapról vasárnapra sóvárgó gyülekezet jött össze, voltak szétszórt családok, akik más vallásnak és más nyelvűek között már csak igen lazán, gyenge szálon függtek össze hitükkel és anyanyelvűkkel, és volt sok gyermek, akiknek jog szerint az evangélikus egyházhoz kellett volna tartozni, de mégis elvesztek számunkra. Voltak itt szegény árvák, akik erkölcsileg és testileg elzüllöttek. És itt volt — igein, itt volt — az élő Megváltó, aki azt mondta: Én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig — engedjétek hozzám jőni a gyermekeket — akármit kértek az Atyától az én nevemben.,,megadja nektek! Ezekből az egészen egyszerű tényekből alakult meg a stanislaui gyermekotthon. Hozzá kellett volna még tennünk: Volt itt néhány ember, akik hittek ebben a Megváltóban. De ezt felesleges mondani, miért tulajdonképien a legmagá- tólértetődőbb dolog, hogy egy evangélikus gyülekezetben elvégre ilyen emberek is vannak. Legalább is magátólértetődőnek kellene lenni! És ha most, 32 év után visszatekintünk arra, ebből a kicsiny kezdetből a 12 gyermekkel
