Evangélikusok lapja, 1929 (15. évfolyam, 1-50. szám)
1929-05-05 / 18. szám
1929. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 139. az evangéliumnak mozgékony, fürge apostola. Nincs helyhez kötve, sem időhöz; hogy úgy mondjam vándorapostol, ki ott van mindenütt, hová a lelkésznek szava nem érhet el. Egy folyton munkában álló segéderő e közmondás, egy névtelen, láthatatlan, de mindig szemfüles ügynök, ki fáradhatatlanul segít a hitélet terjesztésében. Talán különös ez a megállapítás, de figyeld csak híveid életét s meggyőződsz róla te is. Nem múlik el nap, hogy alkalomadtán nem használnák ezeket a vallás-erkölcsöt hirdető közmondásokat. Ezekben tanítják egymást, ezekben keresnek vigasztalást. Ezekben intik egymást s ezekkel dorgálnak. Igen, az emberek nagy részének csak a közmondásokon keresztül jut eszébe az Istennek neve. Az ősök ajkáról eltanult s így kegyeletesen megőrzött élő szavak ezek, melyek csak az alkalmat várják, hogy megszólaljanak s megindítsák a gondolkodást, az eszmélést Isten felé. Imádkozzál és dolgozzál! E gondolatok, különösen az első, önkéntelenül az Isten fogalmát hozzák elő az öntudat küszöbe alól. Az Istenhez kell imádkoznunk! Tehát az ősök tapasztalata szerint ez az Isten kapcsolatban van ami életünkkel. Akkor talán nekem is van valami közöm ehhez az Istenhez s ő néki hozzám? Isten. Hégi, már elmosódott reminiszcenciák ébredeznek az emberben. Szemrehányólag állnak clibénk a már elfeledett szép tanítások és igazságok az Istennek dolgairól, melyeknek alapján megindult életünK az ártatlan, kedves és annyira boldog gyermekkor hajnalán. Megelevenedik bennünk mind az, mit valaha is —talán már a sírban nyugvó édesanya ajkáról — hallottunk erről az Istenről. Mennyire ellágyul itt a szív s mennyire kedvező helyzetbe jön a lélek, hogy elgondolkodjék az Istenhez való viszonyáról. Eszünkbe jut a legelső rövid ima s a még megmaradt szófoszlányokból igyekszünk rekonstruálni azokat a szép gondolatokat, melyekben a jó édesanya először mutatta meg nékünk az istenhez vezető utat. S mily boldogok voltunk ez útnak meglátásában. Isten, ő az, ki öröktől fogva van. Ma megértjük jobban, mint akkor, hisz a felnőttnek kiszélesedett értelme is segít a gondolkodásban. Az Isten számára nincs tér, nincs idő. ö végtelen, ki avagy mi is lehetett mindennek alkotója, ha nem ő? ö, a Tökéletesség. Idő és tér az ő alkotása s mindaz, ami ezeknek korlátain belül van és él. Ezekben tudjuk felfogni a világ értelmét, egy nagy, célnak előfeltétele kellett ahhoz, hogy ezek előálljanak. E nagy cél, mely Isten lényéből folyik s apriori létező: Az erkölcsi jó. Ennek megtestesíthetése végell kellett bekövetkeznie a teremtésnek. A teremtés nélkül az erkölcsi jó, ez az abszolút érték csak önönmagában való érték, nem léphet ki eszményi állapotából, hogy abenne rejlő, a benne lekötött potenciális vágy aktívvá legyen s az öntudatos világot átjárva ezt boldoggá tegye. A tér s időben, az ezek közé helyezett öntudatos akaratban oldódik fel lehetőséggé az erkölcsi jónak abszolút értéke. A tér és idő képezik e lehetőségnek statikai formáját. Megszabják a változhatat- lan irányt a kezdet és a vég között, akár a kiinduló és végállomás között lefektetett sínpár. Dinamikai formája pedig az erkölcsi jó érdekében folyó munka, melynek motorikus ereje az emberbe oltott akarat. Fent az erkölcsi jó, mint elérhető valóság, ugyan az lent, mint a teremtett világban szerte bomlott lehetőség. E kettő az ember életén keresztül egyesülni akar. Ez adja az ember földi rendeltetését. A valóság s a lehetőségnek természetből folyó örök kohéziója ké- j>ezi indítórugóját minden emberi cselekvésnek. Az akarat szabad, de az erkölcsi jó a maga feltétlen értékével a világosan látó s helyesen Ítélkezni tudó értelmen keresztül oly cselekvésre bírja az akaratot, mely szükségképen az erkölcsi jó felé vezeti az embert. Az Isten világának csodálatos berendezettsége ez. Minden mozzana- natából az Istennek jósága csillan elő. A teremtésnek minden mozdulatlan, minden alakulási formái az ember érdekeit szolgálják. Ha nem ellensége önönmagának az ember, nem tud másként cselekedni, csak úgy, hogy boldog legyen. S a tapasztalat azt mutatja, hogy az ember önönmagának ellensége. Boldogságra van teremtve s mégis boldogtalan. Miért? Az ember megfeledkezik arról, hogy a világ célja s így az ember életének célja az Isten kettős adományának: az erkölcsi jónak s az ezután vágyó akarat által involvált munkának harmóniájában kulminál. S így bűnös, anyagi hajlamok által iránytévesztett akaratának földhöz kötött munkáiban megsebesül békessége s elvérzik boldogsága. Megfeledkezik arról, hogy futásának már a teremtéskor lefektetett formák között kell végbe mennie, ha boldog akar lenni. Cselekedhet másként is, de akkor ellentétbe jut az örök törvénnyel s elbukik. A diadal vagy a bukás az erkölcsi világrenddel szemben tanúsított magatartásunkból folyik. Ez teszi az embert erkölcsi lénnyé s az Isten törvényeinek alattvalójává, boldoggá levesünknek ez a kritériuma. Ennek fel nem ismerése i>edig az ember sorsának örök tragikuma. Az ember nem látja meg a jót, melyet Istennek jóságos keze nyújt feléje a végtelennek látszó magasságból, azért, hogy munkájában utána nyúljon és a sajátévá tegye. Az az isteni kéz ügy látszik nem akar
