Evangélikusok lapja, 1928 (14. évfolyam, 1-50. szám)
1928-10-28 / 41. szám
326 EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1928. És itt záródik lelki fejlődésének fonala, amelyhez hozzájárul az a boldog! felfedezés, hogy a Lélek által való elpecsételődés szintén kész az Ö számára. Csak a sorrendet kell felcserélni, ö azt gondolta, hogy először beáll nála az elpecsételődés s aztán az annak megfelelő hit. Pedig a lelki fejlődés ez utolsó állomásán is az egymásutánt a hit nyitja meg. 1828. tousvétján arról prédikált, hogy Jézus Krisztus a halál legyőzője. Ez volt utolsó prédikációja. Bár nem sejtette sem ő, sem' más, imég|is, mintha a fáklya megérezte volna, hogy ez lesz utolsó fellobbanása. Szokatlan erővel prédikált a Krisztus nélküli s Krisztussal való halál különbségéről. Ugyanezen napon még egy ~»nagy levelet« ir, melyben szintén hatalmas erővel tesz bizonyságot. Csak ne várjunk a Megváltótól valami rendkívüli kinyilatkoztatásokat! Elégedjünk meg azzal, hogy a Szentlélek fegyelme alatt állhatunk. A Megváltó nem használhat doktorokat, hanem napszámosokat, szolgákat, hordárokat, akik Őt szeretik, embereket, akik izzadnak, fáznak és éheznek s mindebben örömüket lelik az Ö kedvéért. Harcba megyünk! Ott csak olyan embereket lehet használni, akik ruhájukat nem kímélik.« Az élet utolsó fejezete. 1828-ban mellhá~iyagyulladást, majd vizibe- tegséget kap. Erős szervezete valóságos ronccsá lett. Mikor Knapp ez év júniusában meglátogatja, megdöbbentő képet lát, szólni sem tudott, csak sirt. »Nemde egészen kijöttem a formámból? S most már csak, mint Lázár fekszem itt Megváltóm kezeiben. Most már tudóm, mi az, amit Pál apostol mond: nem bízni magunkat a testre, hanem Lélekben élni s földi sátorháznnk szétom- lása közben az Úrral egynek lenni.« Knapp egy uj énekét olvasta fel, mire megjegyezte: »Ob, ez jobb mint minden orvosság, melyet hosszú időn át magamhoz vettem.« Eljöttek többi barátai is, hogy még egyszer áldást vehessenek az alkony fényében levő Hof- ackertől, akinél megszokták már, hogy a vele való légegyszerübb találkozás sem maradt nyereség nélkül. Nekik tett nyilatkozataiból s szept. 20-án irt utolsó körleveléből tudjuk meg, hogy milyen küzdelmeken ment keresztül. Az élethez való természetes ragaszkodás; a megihalás közelségével szembeni öröm hiánya; az, hogy már többször került vissza a halál küszöbéről, s hogy közben, mihelyst némi könnyebbenlét mutatkozott, megint teljes vonzóerejével bekandikált hozzá a földi élet; hogy sokszor csípős tréfál- kozási kedve is kitört; valamint a belső szórakozottság — mindez sokszoros fájdalmat okozott. Csupán a szószékről való lemondás terén veit javulás, pedig ez volt a legerősebb kötelék, mi egyébként a földhöz fűzte. Kedves volt ezzel szemben, hogy az intéseket szeretettel elfogadta mindenkitől s hogy az evangélium legismertebb igéi, a legnagyobb hatással tudtak rá lenni. Egyszer egy lelkésztársát kérte, hogy nem tudna-e mondani neki valami újat az evangéliumból. »De igen — felelt az illető -- tudok egy nagy újságot, nevezetesen azt, hogy : Igaz ez a beszéd és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött a világra, hogy megmentse a bűnösöket.« Nagyon hálás volt érte. Az utolsó nyolc hét külön fejezetet képez, nemcsak a betegség, hanem az egész élettörténetében. Feküdni többé már nem birt. Szívfacsaró látvány volt szenvedése. Gyakran ő maga is könnyezett, de csak azért, hogy betegségének korábbi ideje alatt, szive isok tekintetben oly hűtlen volt az Úrhoz. Az utolsó nyolc hét mégis a teljes békesség kikötőjébe való megérkezést jelentette. A harcok elültek s az a sok küzdelem, mely a maga tekervényes útjaival szinte kilátástalannak, meddőnek és érthetetlennek látszott, dicsőséges magaslatra vezetett. Az utolsó nyolc hét a magától való teljes eítekintés, a golgothai kegyelem állandó megragadásának jegyében folyt le s igy biztosíttatott számára az öröm a legnehezebb percekben is. »Lelke szüntelen imádat volt« — mint testvére Írja. És erre nagyon nagy szükség volt, mert a testi szenvedések roppantul növekedtek. Az: utolsó tiz nap sem éjjel, sem nappal nem pihenhetett. Fulladás s a lábán levő sebek kiváltkép gyötörték. Sokszor lehetett hallani suttogó hangját, amint Megváltójához beszélt. Mivel szellemi képességei az emlékezés tekintetében nagyon hanyatlottak, feljegyzéseket tett, hogy a nyert gondolatokkal huzamosabban tudjon foglalkozni. »Ma különösen szivemre vehettem, hogy a Megváltó vért verejtékezett értem.« »Jézusom, ne hagyj üresen ma sem, bár azt megérdemelném.« »Szerettem volna ágyba menni, de akit az; Ur székbe parancsolt, ne akarjon ágyba menni, s aki az ő menyegzője előtt áll, ne foglalkozzék holmi limlom dolgokkal.« Nov. 18.-a volt az utolsó nap. Testvérei már előtte nap vigasztalták, hogy az az utolsó. Örült, hogy a jelek szerint szerint közel van a vég. De egyben azt is kifejezésre juttatta, hogy a halál óráját egy, pillanáttal isem óhajtja1 siettetni. Később némi türelmetlenséget árulva eT, egyik testvére intette s neki könnyek peregtek le a szeméből: »Oh, hogy ilyen türelmetlenül gondolkoztam s hozzá — szóltam is. Ezek voltak a bünbánat utolsó könnyei. Azután még felolvastatta az aznapi Losung-verset: »Ahol én vagyok, ott lesz az én: szolgám is,« Délután igy szólt: »A halál árnyékának völgyében járok... Nem félek...« Mint már többször, újból kérte, hogy imádkozzanak, mire Vilmos, a lelkész-testvére, kézrátétellel megáldotta s egy ének szövegét idézte... Utolsó szavai ezek voltak: »Heiland, Heiland, Heiland!« Temetése nov. 22-én volt; a temetési ige: Efezus 2. 8.^. Gyülekezetének, a stuttgartiaknak s barátainak nagy serege jött össze a sírnál. De bizonyára még többen lesznek azok, — vajha
