Evangélikusok lapja, 1928 (14. évfolyam, 1-50. szám)
1928-10-07 / 38. szám
1928. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 299. I türelmetlen protestánsok. A világproiestantizmus általában, a magyar protestantizmus pedig a történelem tanítása szerint különösen szenvedő, sőt üldözött része volt a keresztyénségnek. Megállap thatjuk, hogy túlzottan türelmes volt, annyira, hogy szinte;a fennmaradását is kockára tette a türeJmeségével. Ha a sok hántás ütán szelidebbcn néztek reá, már el is felejtette a sérelmeket é> naiv bizakodással remélte a békésebb idők felvirradását. Nem akarta elhinni, hogy minden csak taktika, mert a két ellenfél között nem lehet tartós béke. Erről tanúskodik a még át nem értékelt történelem, erről tesz bizonyságot a jelen. Ma sem tudunk arról, hogy a sokszor és nagyon próbára tett türelme elfogyott volna. A különböző helyeken, gyors egymásutánban tartott rk. nagygyűlések azonban állandóan felszínen tartják azt a vádat, hogy a protestantizmus türelmetlen, kiszorítja a róm. katholikusokat jól megérdemelt vezető pozícióikból, nekik mostoha kézzel ad az állam, pedig őket illetné a primhegedii, ók az egy etlen államfenntartó elem, amely a tekintély elve alapján a legbiztosabb védelem mindenféle forradalmi megmozdulás ellen, mig a protestantizmus annak melegágya; a népszaporodásnak is egyedül ók a biztosítékai, az integritásnak ók a visszaszerzöi. A haza és az emberiség sorsát szivén viselő magyarnak tehát csak egy kötelessége lehet, visszatérni az egyedül üdvözítő egyházba, vagy legalább is előmozdítani annak hatalmi céljait. A sokszor hangoztatott elvek végül igazságokként vésődnek a nem gondolkodó emberek leikébe. Vészit a protestantizmus hiteléből, mert minden megnyilatkozását lehurrogják, igazságait elcsürik-csavarják, egy-egy bátorszavu vezető emberünk megnyilatkozását a lesben álló, ráérő emberek mindenféle, meg sem engedhető logikai fogásokkal szétdarabolják, az ilyen férfiakat gúny tárgyává teszik. Szinte terrorisztikus módon akarják elrémiteni az embereinket attól, hogy a minden oldalról a protestantizmusra szórt vádakat elhárítsák. Van sajtójuk, amely hangjukat továbbítja, vannak hiszékeny lelkek, akik mindent befogadnak. El is ismerik, hogy itt a róm. katholikusok minden érdekükkel együtt háttérbe vannak szorítva, mig a protestánsok paradicsomi állapotok között élnek, mert arra- valóságuknál fogva az államkormányban résztvevő embereik nekik különös kegyeket osztogatnak. Érdekes, hegy a protestánsok vezetői a fenti vádak dacára állandóan az egyházukat ért sérelmekről kénytelenek panaszkodni. A püspöki jelentések, amelyek nem felelőtlen gyűlési kiszólások, abból az alaphangból indulnak ki, hogy »jogszerű, békebeli vívmányaink épségben tartásáról, vagy aránylagos fejlesztéséről alig lehet szó«, nekünk egy nagyon alapos érvekkel alátámogatott kérésünk is alig talál, sőt legtöbbször nem talál meghallgatásra, más egyházaknál meg gombamódra épülnek a collegiu- mok, fényes gimnáziumok, tanító- és tanítónő- képzők, internátusok, zárdák, egyesületi és szociális intézmények, egy úri gesztussal százezrek állnak rendelkezésre egy uj internátus céljaira nem is a kultusz, de más tárca terhére«. Hivatalos megállapítást nyert, hogy »egyre többen jutnak arra a meggyőződésre, hogy a trianoni Magyarországon az állam és egyház viszonyában mi, protestánsok a másodrendű tényezők kategóriájába jutottunk.« A felekezetek egymás közötti viszonyáról szólva pedig azt kénytelenek kijelenteni, hogy egy Rómából irányított szellem nem törődve se hazafias, se a társadalom egységét féltő szempontokkal, a viszály perzselő tüzét dobja bele a nemzet és a társadalom életébe; az uj pápai törvénykönyv, meg azt követő pápai körlevelek ellenségként állítják egymás mellé az embereket, tisztes családi életeket sértő módon bélyegeznek meg, az egy nemzet fiainak még imádkozni se szabad együttesen egv nemzeti ünnepen, mert a pápai törvénykönyv ezt megtiltja az egyik résznek. A pápai törvénykönyvnek pedig félre téve minden hazafias és emberi szempontot engedelmeskedni kell; itt háttérbe szorulni minden érdeknek, mert itt csak egy nemzetközi, egyetemes, minden nemzeti eél felett álló eszményt kell nézni: a róm. katholicizmus, vagy helyesebben a mindenek fölé helyezett pápai uralmat. Aki csak valami kevés elfogulatlan'ággal tudja nézni az állapotokat, kénytelen észrevenni, hogy a protestantizmust állandóan provokálják, ahol lehet mellőzik, törvényes jogait nem elégítik ki, sértegetik, vezetőit megbélyegzik, templomait nem tisztelik, államférfiad lebecsmérlik, költőit, íróit, tudósait észre se veszik, vagy ócsárolják, kétségtelen történeti értékeit valami újszerű »átértékeléssel«, mely nemzeti hősökké teszi a nemzetietlen uralkodókat, lázadóknak minősíti a nemzeti szabadságért küzdő hősöket, megsemmisíteni igyekszik. Általában véve túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Rómában alkalom- szerűnek látják az időt arra, hogy a protestantizmusra régen kimondott halálos Ítéletet végrehajtsák, és ezt - mint jó talajon - nálunk akarják kezdeni. A magyar protestantizmus vezetői közül sokan vannak, akik megelégesznek a tények egyszerű megállapításával; féltik az országot hazafias lelkűk minden melegével az u. n. kultúrharctól, s jóhiszeműségükben miniszter, államtitkár, ügyész után kiáltanak, a régi törvény visszaállítását követelik szóval és feliratokkal. Persze - mint az eredmény mutatja — mindez hiábavaló, mert szavuk a pusztában elhangzó szó, melyre visszhang se jő. Az általuk csak emlegetett kultúrharc azonban a valóságban tényleg folyik, az állandóan támadó ellenfél a védelemre fel nem készült ellenféllel szemben állandóan tért nyer, hódit és győzedelmeskedik. Ennek a hódításnak épen mi evangélikusok vagyunk a szenvedői. Itt az ideje, hogy a legko-
