Evangélikusok lapja, 1928 (14. évfolyam, 1-50. szám)

1928-08-19 / 33. szám

1928.

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

259

Egyházunk története azt mutatja, hogy nem szenvedtünk a lelkek gyengesége miatt De széthullott szervezetünk, erőink egyesítésének hiánya volt minden vereségünk oka.

Hamvas József.

Templomi imádkozásunk.

Egyházunk az igehirdetésre a lehetőség szerint nagy gondot fordít, de ezzel szerűben az az érzésem, hogy a hívek templomi imádkozását elhanyagoljuk.

Nem mintha nem hangzana el templomainkban elég sok imádság. Hiszen vasárnapról-vasárnapra felhangzik az oltár előtti ima, azután az egyházi beszédet megelőző rövidebb fohász, az egyházi beszéd úján következő hosszabb ima és a Miatyánk. Még az >ároni áldás* is imádság, sőt annak számítanak egyházi énekeink is. Én legalább azokat az énekeket szeretem és szoktam éneklésre kijelölni, melyek tartalmuk szerint imádságok. Úgyhogy egyházunk elég sok helyet jelöl ki a liturgiában az. imádság számára. £s mégis, igen sokszor felbukkan bennem az a nyugtalanító érzés, hogy a mi híveink a templomban keveset imádkoznak.

Hányszor hallani például híveink szájából: »Elmegyünk a templomba, megti Ilgatni a papunkat!« Nem azt mondják, hogy imádkozni megyünk,« hanem »papot hallgatni«. Aztán, mikor az oltár előtt, vagy a szószéken állok és az agendai imát fennhangon mondom, akárhányszor erőt vesz rajtam az a kellemetlen érzés, hogy a hi vek engem csak hallgatnak, de száz közül talán tiz sem imádkozik velem. Sót azt majdnem minden vasárnap megfigyelem, hogy amig a szószéki imát mondom, a hívek közül sokan egyszerűen csak ülnek a helyükön, de alig hogy ezt elvégezem és belekezdek a »Mi- atyánk»-ba, valamennyien összeteszik a kezüket, lehajtják a fejüket, t.hát imádkoznak Ebből azt kell következtetnem, hogy sokan az agendai imát nem érezték imádságnak. Azt mondhatná nekem erre valaki: »Talán benned, a te imádkozási módodban van a hiba?1« Megengedem. És tudom, hogy vannak olyan irigylésre méltó lelkipásztorok, akik az előadókészség magávalragadó adományával áldottan, még az agendai ima felolvasásával is le tudják bilincselni a híveket s miközben ők szárnyaló lélekkel, valóságos ihlet- séggel imádkoznak, magukkal ragadják a hi vek lelkét is. Dehát tudjuk, hogy erre is születni kell es ha én rmigam talán erre nem születtem, azért most már az én hallgatóim énmiattam sohase imádkozhassanak velem buzgó lélekkel? Azt is mondhatná valaki, hogy az agendai imánál azért nem hajtják le sokan a fejüket, tehát az imádkozás külső mozdulatait azért nem végzik, mert nem ismervén az ima szövegét, erősen figyelnek, viszont a "Miatyánk«-ot mindenki jól

tudja, tehát leborulnak, mert nem kell a lelkész szavaira figyelniök. Ez is meglehet, de engem ez a megokolás nem elégít ki.

Én azt hiszem — és alig járok messze az igazságtól - ha azt mondom, hogy a könyvből olvasott ima többnyire papiros-ima és gépies ima. Maga a lelkész sem élheti át mindig, mert nem az ó lelkében született s bár neki kényelmes, a hívek nagy részére hatástalan.

És csakugyan, úgy érzem, hogy ezen a ponton van a baj. Hiszen a templomba jövő hívek annyiféleképen éreznek és gondolkodnak, ahá- nyan vannak, mindnek meg van a maga egyéni gondja, haja, talán bánata es aggodalma, amit a templomban szeretne a jó Isten elé terjeszteni imádság alakjában. És mégis, mikor elhangzik a lelkész ajakáról a felszólítás, hogy »Imádkozzunk!«, — akkor a lelkész nem a hivő imába önteni szándékolt érzéseinek ad kifejezést, hanem valósággal rákényszerit olyan imádságot, vagy olyan gondolatokat, amik tőle abban a pillanatban talán egészen távol vannak s amiket épen ezért nem tud átérezni, másszóval, nem tud a lelkésszel együtt imádkozni. Nem csoda, ha ennek következményeképen a hivő, anélkül, hogy áhitat lenne a szivében, egyszerűen csak figyel, esetleg unatkozik is. Esetleg imádkozik ugyan, de nem azt, amit a lelkész felolvas. Nem csoda, ha ilyen körülmények között a hívek egy részének lelkében az a hiedelem alakul ki, hogy a templomban csak a lelkész imádkozik és neki csak azért kell templomba menni, hogy ott hallgassa a prédikációt és a lelkész imáját.

Itt azt az ellenvetést tehetné valaki, hogy mikor a hivő belép a templomba, mielőtt elfoglalná a helyét, vagy mikor mielőtt kimegy a tem- p'omból, pár pill: natra magáb.1 vonulhat és beleöntheti egy sóhajtásba saját egyéni érzéseit, igen, olyan gyülekezetben, ahol szokás az istentisztelet kezdete előtt már egy fél órával előbb beülni a templomba, ezt meg is teszik a hívek. De ez nem mindenhol szokás. Sőt nem is mindenki jön az istentisztelet kezdete előtt, hanem gyakran csak akkor, mikor az ének, sőt az oltári szolgálat már javában folyik, amikor már nincs alkalom az egyéni imára. Aminek aztán az a következménye, hogy sokan nem is imádkoznak, vagy legfeljebb a lelkész imáját hallgatják végig, éhitat nélkül.

Még egy ok van, ami agendai imánkat a hívők s/ámara hatástalanná teszi. Még pedig az, hogy sokszor terjengősek, pathetikusak és laikus számára érthetetlen kifejezések vannak bennük. Az igy irt agendai imákat nemcsakhogy együtt imádkozni, de figyelemmel kisérni is nehéz, áhítatot pedig egyáltalában nem gerjesztenek. Aminthogy a tapasztalat szerint, a hivek nagy része olyan magatartást tanúsít ezekkel az agendai imákkal szemben, mintha azokat nekik nem, egyedül csak a lelkésznek kellene elmondania.

Már most a magam módja szerint gondolkodtam rajta, hogyan lehetne az általunk hasz