Evangélikusok lapja, 1928 (14. évfolyam, 1-50. szám)
1928-05-06 / 19. szám
150. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1928. Payr Sándor: Luther és az egyházi ének. Három értekezés. Debrecen, 1928. Az első értekezés Lutherről, az éneklköltő- ről szól. Luther negyven éves korában lett költő, s költői működésének első két éve: 1523. és 1524. a leggazdagabb. Luther énekeit a tudós szerző öt csoportra osztja; a zsoltárokból valók, más bibliai helyekből merített énekek, latin himnuszok fordításai és átdolgozásai, felhasznált és átdolgozott régi német énekek s végül eredeti énekek. A nagy reformátornak összesen 36 éneke van; a legtöbb valóságos mintaképe az evangélikus jó egyházi éneknek; az igazság, szépség, népiesség, gyülekezeti közösség és énekelhetőség követelményeinek megfelelnek. Igen gyorsan elterjedtek. Az 1524. januárjában megjelent Achtliederbuchban négy ének van Luthertől; ugyanazon év nyarán jelent meg egy énekeskönyv, amelyben már 24 volt Lutheré. Utolsó énekeit 1543-ban irta. A második értekezés tárgyá Luther, a zeneértő. Zeneértő volt elméletben és gyakorlatban, sőt a zeneszerző nevet is kiérdemelte. Még diákkorában megtanult énekelni és lanton játszani. A zárdában bő alkalma volt magát gyakorolni. Mikor családot alapított, egész kis házi énekés zenekart gyűjtött maga köré. Családi zene- estélyei nálunk is követőkre találtak. Luther a tenort énekelte. A világi zene iránt is érdeklődött s ennek művelésével az általános zenetörténetben is nevet biztosított magának. Bach S. zenereformjának ő volt az alapvetője. Hirdette a zenének pedagógiai hatását. Támogatta a polgári énekkarokat; mert felismerve a zene szociális jelentőségét, azt akarta, hogy az ne legyen egy külön rend kiváltsága, hanem az egész népet egybefoglaló művészet. A harmadik értekezés Luther énekeit a magyar irodalomban ismerteti. Az első magyar énekeskönyv, Gálszécsi Istváné, 1536-ban jelent meg Krakó- ban; csak az első 16 oldal került elő, de a rajtuk fennmaradt mindahárom ének' Lutheré; ez a legkorábbi nyomtatott magyar kótáskönyv. A magyar énekszerzők tekintélyes része ismerte és fordította Luther énekeit már a XVI. században is; de nemcsak az énekköltészetre gyakorolt Luther hatást, hanem a magyar egyházi zenére is. Az első, a reformátusokkal nem közös, evangélikus énekeskönyv, a száműzött győri evang. rektor, öreg Aáchs Mihály által szerkesztett »Zöngedező Mennyei Kar« Lőcsén, 1696-ban jelent meg; később bővítésekkel és igazításokkal igen gyakran; 1743. óta »Uj Zen- gedező Mennyei Kar« neve alatt Győr városában; ebben már Luthernek 22 éneke található; azóta egy magyar énekeskönyvben sem volt Luthernek ennyi éneke; sőt a racionalizmus hatása alatt a Kis János által 1811-ben kiadott Győri énekeskönyvből kimaradt az Erős vár is. Az 1805. évben kiadott dunántúli énekes könyvben benne van az Erős vár s azonkívül Luthernak még tiz éneke. Az uj. dunántúli énekeskönyv- ben (1911.) Luthernak tiz éneke van. Payr Sándor három értekezésében rengeteg anyag van összegyűjtve; azokat dicsérni felesleges; a tudós történelembuvárnak köszönetét mondani kötelességünk. & A szentségek szociális jelentősége. (Folytatás.) A másik szentségnek, az Úrvacsorának, szociális jellege és jelentősége még szembeöt- lőbb, mint a keresztségé. Igazán csak1 a theo- lógiai viták szoríthatták annyira háttérbe ennek a szentségnek a hívők közösségére, embernek emberhez való viszonyára kiható jelentőségét, amennyire az a történelem folyamán az egyházban és a theológiai tudományban tényleg háttérbe szorult. Az LJrvacsora eredete egy vacsorára vihető vissza, az utolsóra, amelyet Jézus tanítványaival elköltött. Az Úrvacsora elrendelését megírják Máté Márk, Lukács evangélisták és Pál apostol. Nem ir róla János evangélioma; azonban János apostol evangéliomának hatodik1 részében a 22-ik verstől kezdve olvashatjuk Jézusnak azokat a tanításait, amelyek az Úrvacsorával a legszorosabb összefüggésben vannak, s amelyek az Úrvacsora jelentőségének megállapításánál figyelmen kívül semmiképen nem hagyhatók. (Fontos különösebben is a 63-ik vers: »A lélek az, ami megelevenit, a test nem használ semmit«). Az utolsó vacsoráról szintén megemlékezik János apostol a 13-ik rész első felében. Itt megint igen fontosak azok a szavak, amelyekkel az evangélista ezt a szakaszt bevezeti: »Tudván Jézus, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, mivelhogy szerette az övéit, mindvégig szerette őket.« Az apostol azután elbeszéli a lábmosást. Befejezi a történetet Jézus azon szavaival: »Ha én, az Ur és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait. Mert példát adtam néktek, hogy amiképen én cselekedtem veletek, ti is akképen cselekedjetek«. A lábmosás és Jézusnak ahhoz fűzött szavai mutatják, milyen körülmények között szerezte Jézus az Úrvacsora szentségét. Ha még hozzá vesszük, hogy ugyanazon alkalommal, miután Judás eltávozott, Jézus ezeket mondta: »Uj parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok«. (Ján. 13, 34. 35.) akkor látjuk, hogy a »palesztinai őskeresztyénségben gyökerező» negyedik evangéliom Jézus utolsó vacsoráját milyen keretbe helyezi, s hogy mi volt az, amit Jézus az Úrvacsora szentségének elrendelésével egyházában megörökiteni kívánt. Neveze
