Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1927-02-13 / 7. szám
50. evangélikusok lapja 1921 törődünk. Azok lesznek amaz utolsók, akikről senki sem akar gondoskodni. A páriák, a proletárok, a kirekesztettek. A szőlőmunkásokról szóló példázatban azt mondja a gazdaember: »Ennek az utolsónak is annyit akarok adni, mint néked!« Igen! Az utolsónak is. Akihez mostoha volt az élet. akit félrelökött a gazdasági harc, aki kénytelen volt soká, nagyon soká álldogálni hivalkodva a piacon, mert nem nyílt neki alkalom. Meg tudjuk-e számlálni az elkallódott tehetségeket, a tönikrezsugoritott lángelméket, a lelki kiválóságokat, akiknek el kell pusztulnia, mert nem fogadta fel őket senki? Miközben a napnak terhét és hévségét isteni elhivatásban munkálkodva hordozzuk, ügyeljünk, hogy szemünk ne váljon gonosz szemmé, amely sandán másokra tekint és irigyen lesi másoknak talán könnyebb és talán jobban fizetett munkáját. A társadalmi igazságért is küz- denünk kel, mert a társadalmi igazságtalanság is ellenkezik Isten országának igazságával. De igazságos harcunkat sohase fertőzze meg a magunk munkájának meggy ülőlése s a mások ellen támadó irigység. »Te azért a munkának terhét hordozzad, mint a Jézus Krisztusnak jó vitéze.« Igyekezzél, hogy Isten előtt becsületesen megá-lj, mint olyan munkás, aki szégyent nem vad.« Van-e a protestantizmusnak Olvasom, hogy Amerikában mostanában alakult meg a 257-ik szekta. Tagjai persze tiltakoznak a szekta elnevezés ellen, s kimondották, hogy ellenszenvvel viseltetnek uj felskezet megalakítása ellen. A szekták hazája, Amerika, kitermete tehát a szektaellenesek szektáját. Azt hiszem, hogy ez bizonyos tekintetben csúcspontot jelöl. De mutatja azt is, hogy a pro- testántizmusban megvan a hajlandóság az erők megbontására, szótforgácsoiására, s ezáltal azoknak gyengítésére és a támadható frontok gyarapítására, ami viszont maga után vonja a védő erők megoszlását is. Minden ilyen bomlás tagadhatatlanul újabb súrlódási felületeiket jelent a keresztyénségen belül is és joggal felvethető a kérdés, vájjon a Mester nyomdokain járnak-e azok, akik az egyház egységének kiépítésén nemcsak, hogy nem fáradoznak, hanem még a meglevő laza egységet is széjj elf eszegetik. Nem csoda, ha a protestántizmus ellenségei ezt a szektáskodást hatalmas érvként alkalmazzák a harcban. De én most nem ebből a szempontból akarom vizsgálni a szektaügyef. Minthogy a szektákra szakadozás a magyarországi protestántiizmuson belül is mutatkozik, s úgy látszik, mintha az amerikai felekezetek egyenesen célul tűzték vo’na ki maguk elé az amerikai állapotoknak, á dalian állapotoknak, hazánk talajára átültetését; minthogy a szekta- alakulások gyengítő hatását mi is tapasztaljuk; mjnthogy látjuk a katholicizmusnak megizmosodását: felvetődik a kérdés, hogy van-e a pro- testántizmusnak, amelynek fejlődése úgy látszik a szektákra-bomlás felé halad, jövendője, vagy pedig annyira fog menni ez a folyamat, amig a gyenge és egymással torzsalkodó szekták felőrlődnek. Hiszen nyilvánvaló, hogy az apró felekezetek iskolák, lelkész- és tanító-képzés stb. terén nem bírják felvenni a versenyt az impozáns egységben tömörülő római katholi- cizmussal, vagyis emberi számítás szerint nem bírják megtartani a jövőt. Azoknak, akik megdöbbenve kérdezik: hát már ennyire jutottunk? hát már a protestántizmus jövője is kérdéses? azt felelem: ennek a kérdésnek felvetése elkerülhetetlen. Mert a világon semmi sem szól amellett, hogy valamely intézmény fennmarad azért, mert van. Ellenben igen sok minden szól amellett, hogy minden, ami van, elmúlik. Ezt tanítja a Szentirás is. »Ég és föld elmúlnak.« Nincsen tehát biztositéka annak, hogy a protestántizmus megmarad. Az írás tanítja azt, hogy a Krisztus egyháza megmarad s még a poklok kapui sem vehetnek rajta diadalt. De ez a tanítás nyilván nem garantálja azt, hogy 257 amerikai szekta örökre megmarad. S a szektáskodóknak éppen az a büniik, hogy nem gondolják meg, hogy Krisztus akaratának engedelmeskednek-e akkor, amidőn olyan apró ecclesiolákat alapítanak, amelyek az örökkévalóság szempontjából igazán eltörpülő differenciáknak, aprólékos szőrszálhaso- gatásnaik, üres formalizmusnak, avagy éppen egyéni idioszinkráziáknak köszönhetik megszületésüket. A maradandóság tekintetében ne ringassuk magunkat csalódásokba. A világ gyorsan avul és változik. Minden gazdasági, kulturális, politikai és vallási rendszer konszolidálni iparkodik magát, vagyis állandósulni akar. Látjuk azonban, hogy ezek a konszolidációs törekvések dugába dőlnek. Európának mai gazdasági rendszere mindössze másfészáz esztendős, és már látjuk azokat az erőket, amelyek ellene felvonulnak, s ha fegyverletételre nem kány- szeritették is, de átalakítják. A konzervativizmus minden hatalma ellenére is, a mai gazdaságii rendszer nem az, ami öt ven év előtt volt. Gondoljuk csak el, hogy nyolcvan esztendeje még a jobbágy-rendszer uralkodott Magyarországban! Tehát vannak é'ő magyarok1, akik jobbágyoknak születtek! Kulturális téren a változás nem kisebb. Hol van az az idő, amikor a feudális urak vidéki várkastélyai voltak a műveltség gócpontjai? Pedig ez az idő nem régen volt. Utána jött a városi kultúra. A műveltség centralizá ása. Ez is elimulóban van. A közlekedési* eszközök tökéletesbülésie és a rádió lehetővé teszi a szellemi kulturéletet a vidéken élő embernek is, és a városok kulturális jelentősége uj formákat ölt. Az államrendszerek és a politikai élet örökös változására napjainkban felesleges szót vesztegetni.
