Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1927-08-07 / 32. szám

1927.

_________________________EVANGÉLIKUSOK LAPJA__________________________259.

t

alapzatokon a reformáció leghathatósabb támogatói, pártfogói, előmozdítóinak szobrai láthatók. Elöl Bölcs Frigyes és Hesseni Fülöp, hátul Melanchton és Reuchlin, akik egyéniségüknek és Luther mellett betöltött magasztos szerepüknek megfelelő ábrázolásban őrködnek szellemi vezérüknek fenséges alakja körül. E hatalmas (12.5 m. hosszúságú) négyzet közepén emelkedik a csoportozat főalakja, a tulajdonképpeni Luther szobor. Lábainál a reformáció nagy művét előkészítő, elszánt akaratú harcosok: Wald Péter, Wiclef János, Savonarola Jeromos és Húsz János. Ott ü'nek, gondolatokba merülten, vagy' könyvet tartva, elmélkedésbe mélyednek, vagy heves, szinte indulatos mozdulattal felfelé mutatva azok, akik koruk elvakultságát, eltévelyedését, a nép és papság romlottságát, a bibliától való eltávolodását nem nézhették tétlenül. A Luther-szobor talapzatán Hutten Ulrich és Sickingeni Ferenc domborművű képe s körü’ötte a reformációban és a rákövetkező gyászos, de a vihar tisztitó erejével ható harmincéves háborúban szerepet játszott városok jelképes alakjai: Augsburg a béke pálmájával, a gyászoló Magdeburg és a protestáló Speyer. És mindezen történelmi alakok közül magasan kiemelkedve ott áll ö, kinek jellemzésére gyenge toliam erőtelen és méltatlan, kinek jelentőségét azonban evangélikus ember előtt fejtegetnem nem is kell, mert hiszen az mindegyikünk szivébe van Írva és leikébe van,vésve. Magasztos alakja mindnyájunkban benne él. Kinek leikéből talán egy pislogó kis szikra, talán a sötétséggel küszködő láng- nyelvecske, vagy talán egy fényesen lobogó csóva alakjában hevít mindnyájunkat. Ott áll ö: dr. Luther Márton. Hajadonfővel, nemesen egyszerű, bő ráncokban leomló köntösében magasra .emelt fejjel, felfelé irányuló sugárzó tekintettel. Baljában a Bibliát, az élet könyvét tartja, jobbját erőteljes mozdulattal ökölbeszo- ritva ráhelyezi, ajkáról mintha csak ebben a pillanatban dörgött volna a tér és idő végtelenségébe a feledhetetlen, feltartóztathatatlan erővel kitörő kijelentés: »Hier stehe ich, ich kann nicht anders, Gott helfe mir. Amen!«

És a mindenható Isten, akit élete legjelentősebb pillanatában segítségül hivott, megsegítette ót! Ezer veszedelemmel küzdve megvalósította hatalmas müvét, megtisztította az emberi gyarlóságok, visszaélések elterjedése folytán erre rászoruló vallást s ezáltal magasztos hivatását betöltötte. De az isteni kegyelem nemcsak öt magát, hanem követőit is megsegítette, kik a történelem folyamán visszahatásokkal, ellenreformációval, vallásháború borzalmaival, üldöztetéssel küzdve is megőrizték és utódaikra örökül hagyták, amit nagy reformátoruk reájuk bízott. Megsegítette Isten őket, mert belé vetették törhetetlen hitüket, megingathatatlan re- ménységüket, sziklaszilárd bizodalmukat!

Mikor a Rajna hidján visszatérőben Heidelberg felé igyekeztünk, a francia őrség láttán

szivem már kevésbé sajgott, mert ott, Luther lábánál magamba szívtam valamit az ő rendíthetetlen bizalmából, az ő éltető hitéből, az ó beszédes leikéből, s az én telkemet is eLöltötte az a biztos tudat, hogy a benne igazán bízókat, igaz ügyért harcolókat Isten — habár néha kemény próbára teszi is —, de soha el nem hagyja. Szivemet átjárta az a biztató remény, hogy fog még a Rajna hidján német zászló lobogni, és hogy magyar lobogó fog újból s talán nem is sokára lengeni Dévénytől a Vaskapuig, a Kárpátok koszoruzta egész gyönyörű ezeréves történelmi nagy Magyarország minden halmán, bércén! Adja Isten, hogy mielőbb igy legyen!

Dr. Zelenka Margit.

Schneller István,

mint evangélikus presbiter.

A magyar evangélikusok világában, sót azonkívül is, különösen a pedagógusok körében, jól ismert név a Schneller István dr. profesz- szor neve. Az eperjesi, a pozsonyi evangélikus theológiai akadémiákon s negyed zázcsztend nél több éven át a kolozsvári Ferenc József tudományegyetem volt tanítványa , ez év augusztus hó 3-án, amikor az ősz tudós, élete 80-ik esztendejét tölti be, hizonnyal csak a legmélyebb tisztelet, a legószintébb hála és az elszakíthatatlan ragaszkodás érzelmeivel fognak róla emlékezni, fogják nevét emlegetni.

Ám, mi úgy érezzük, hogy e ritka, szép évfordulón az emlékezés virágait nemcsak a tanítványok, a pályatársak fogják a kiváló nevelő és oktató lábai elé rakni, hanem elviszik azt hozzá lelkűkben mindazok, akik vele ebben az életben találkoztak, érezhették lelke melegét, szive jóságát és ha’lgathatták bölcs beszédét és mindenekfölött nyomon kisérhették azon a példaadón nemes életpályán, melyen ő nemcsak, mint egyéniség, hanem mint személyiség haladt végig s megy előttünk ma is.

Tanítványai hivatottak, hogy beszámoljanak arról a hatásról, melyet reájok az evangélikus theológiai tanár és igazgató, s a tudományegyetemen a neveléstudomány rendes tanára előadásaival, élete példájával gyakorolt. Az ő feladatuk megörökíteni alkalmas módon és formában, mint és mivel bocsátotta el őket hivatásukra: az ember nevelésére, Jézus élete személyiségének követésére, magukban és másokban való kiépítésére.

Nekünk s másoknak, akik az ő életét künn a társadalomban, vagy ennek különböző szervezeteiben és egyesüléseiben kisérhettük figyelemmel, az a kötelességünk, hogy megőrizzük és megörökítsük azokat a vonása t, lejegyezzük életének azokat a mozzanatait, amelyeket mi láttunk, amelyekkel bennünk örökítette meg le’ké- nek képét és volt magvetője eszményeinek és építője e földön Isten országának.