Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1927-01-02 / 1. szám

2 EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1921. menteni. Nem az immár a feladat, hogy meg­tartsuk, meg kell menteni. Ennek pedig csak egy módja és egy lehetősége van. Nem ment­hető meg sem úgy, hogy az európai embert be­állítjuk egy mind jobban és részletesebben meg­ismert világmindenségbe, mert ez őt elnyeli; sem úgy, hogy a saját szellemiségének felisme­résére elvezetjük. Vagyis nem menthető meg sem a materializmus, sem a humanizmus által. Az európai kultúrát csak a vallás, az Istennek ismerete és tisztelete mentheti meg. Az a hit, amely vallja: Mindez pedig Istentől van. Amely meglátja az emberben az uj teremtést, amit Kiisztus Lelke munkál. Ez a hit az anyagot és a szellemet, a mindenséget és az embert felöleli és felemeli a Teremtőhöz, akitől és akiben és aki által van minden, aki teremt és teremtve ujit. Az 1926: XXII. t.-c. 4. §-ának az a rendel­kezése, mely szerint a felsőháznak tagja »az ágostai hitvallású evangélikus egyháznak hiva­talban legidősebb két püspöke, továbbá egye­temes felügyelője és hivatalban legidősebb ke­rületi felügyelője«, amikor a negyven évet meg­haladó jogfolytonosság megszakításával a hat ág. hitv. evang. egyházi főtisztviselő helyett csak négynek adja meg a felsőházi tagságot, jogfosztást tartalmaz. Báró Radvánszky Albert egyetemes felügyelő az 1926. nov. 11-i köz­gyűlésen elnöki megnyitójában e jogfosztó tör­vényről igy nyilatkozott: »A javaslatnak nyil­vánosságra történt hozatala óta eltelt elég hosz- szu idő alatt minden kedvező eredményre re­ményt joggal nyújtó alkalmat felhasználtunk Egyházunk vezetőivel arra, hogy egyházunk e téren fennálló jogál ományát biztosítsuk. A tör­vényjavaslatnak immár kétségtelenül törvény­erőre emelkedő határozata elett a törvénynek ki­járó köteles tiszteletté, bár, de nem a lélek derűs megnyugvásával, meg kell hajolnunk.« A köz­gyűlés fe.hivta az egyház vezetőségét, hogy a serelem orvoslása érdekében illetékes helyen minden lehetőt kövessen el. A közgyűlési határozatból kitűnik, hogy egyházunk az ügyet nem tekinti végleg elinté- zettnek. Nincs tudomásom arról, hogy az egy­ház vezetősége tett-e már lépéseket a sérelem oivoslására, de előttem fekszik dr. Zsedényi Bélának 44 oldalas, világosan, józan logikával, minden felhevült szenvedélyességtől mentesen megírt munkáság amé ynek me g rásával a szerző, kiadásával a je es jogakadémia minden elisme­résre méltó nagy szó gá atot tett egyházunknak. Ismerteti a szerző a protestáns egyházi fő­tisztviselők főrendiházi tagságának történetét, Kezdeményezés vagy kérelem e célból a pro­testánsok részéről sohasem indult ki, sőt az 1867. évi református konvent azon jogi meg­győződésének adott kifejezést, hogy a főrendi­házban az egyházi rendnek helye nincs. Amikor Tisza Kálmán 1884. okt. 24-én benyújtotta fő­rendiházi javaslatát, amely mint 1885: VII. t.-c. lépett törvényerőre, ellene a már régebben jo­gosított felekezetek részéről egy árva hang sem szólalt fel. Ellenben maguk a protestánsok na­gyon különböző állást foglaltak el az egyházi főtisztviselők tagsága kérdésében s voltak, akik tiltakoztak ellene. Végül a Tisza-féille javaslatot csekély módosítással mégis e fogadták s a pro­testáns egyházi főtisztviselők helyet kaptak, mint »egyháznagyok« a főrendiházban. A felsőházi javaslat 1922. évi, eredeti ter­vezete érintetlenül hagyta az 1885: VII. t.-c.-ben biztosított jogainkat. Ellenben az 1926. március 6-án a nemzetgyűlés elé terjesztett törvényja­vaslat a püspökök és egyházkerületi felügyelők közül egyet-egyet a felsőházi tagok sorából ki­hagyott. Báró Radvánszky Albert egyetemes felügyelő már március 17-én felterjesztéssel for­dult a miniszterelnökhöz a status quo fentartá- sát kérve. A felterjesztés különösen elvi szem­pontból mutatta ki az egyházunkat ért sérel­met, de pozitív eredménnyel nem járt, mert a javaslat tárgyalására kiküldött nemzetgyűlési bizottság csupán annyi változtatást tett a javas­lat idevágó részén, hogy két taggal az izraeli­táknak is helyet óhajtott adni. A felsőházi ja­vaslat tárgyalását a nemzetgyűlés 1926. október 20-án kezdte meg; előadója Illés József volt. Többen a vallásfelekezetek felsőházi képvise­lete ellen foglaltak állást. Kaas Albert báró az egyházunkat ért sérelem reparációját kérte s a részletes tárgyalásnál konkrét javaslatot tett. Elvi, közjogi alapon kívánta a status quo fenn­tartását. Elvi ál áspontja általános helyesléssel találkozott, de sok felszólaló junktimot kívánt a római katholikus egyháziak számával. Az evan­gélikusok kívánságának jogosságát és méltá­nyosságát egy hang sem vonta kétségbe. Annál nagyobb feltűnést keltett a miniszterelnök beszéde, amely egyházunk sérelmével fog­lalkozó részében azt mondja: »Ezen (a négy felsőházi tagságon) már igazán nem lehet tul- menni, annyival kevésbbé, mert anélkül, hogy kritikát kívánnék gyakorolni a lutheránus egyház szervezeti beosztása felett, mégis meg kell je­gyeznem, hogy annak a nagyszámú egyházme­gyének a fenntartása, amely a lutheránus egy­házban ma megvan Magyarországon, talán az egyház érdekeinek sem felel meg teljes mérték­ben.« Ezzel a kérdés sorsa eldőlt. Munkájának történeti része után dr. Zse- dényi B. foglalkozik az evangélikusok kívánsá­gának jogszerűségével s különösen hangsú­lyozza azt, hogy sem az 1885: VII. t.-c., sem az 1926: XXII. t.-c. intenciója nem a vallásfele­kezeteknek, mint ilyeneknek az érdekképviselte- tése, hanem az amúgy i« tekintélyt és súlyt je­Egyházunk főtisztviselőinek felsőházi tagsága.

Next

/
Oldalképek
Tartalom