Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1927-01-02 / 1. szám
2 EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1921. menteni. Nem az immár a feladat, hogy megtartsuk, meg kell menteni. Ennek pedig csak egy módja és egy lehetősége van. Nem menthető meg sem úgy, hogy az európai embert beállítjuk egy mind jobban és részletesebben megismert világmindenségbe, mert ez őt elnyeli; sem úgy, hogy a saját szellemiségének felismerésére elvezetjük. Vagyis nem menthető meg sem a materializmus, sem a humanizmus által. Az európai kultúrát csak a vallás, az Istennek ismerete és tisztelete mentheti meg. Az a hit, amely vallja: Mindez pedig Istentől van. Amely meglátja az emberben az uj teremtést, amit Kiisztus Lelke munkál. Ez a hit az anyagot és a szellemet, a mindenséget és az embert felöleli és felemeli a Teremtőhöz, akitől és akiben és aki által van minden, aki teremt és teremtve ujit. Az 1926: XXII. t.-c. 4. §-ának az a rendelkezése, mely szerint a felsőháznak tagja »az ágostai hitvallású evangélikus egyháznak hivatalban legidősebb két püspöke, továbbá egyetemes felügyelője és hivatalban legidősebb kerületi felügyelője«, amikor a negyven évet meghaladó jogfolytonosság megszakításával a hat ág. hitv. evang. egyházi főtisztviselő helyett csak négynek adja meg a felsőházi tagságot, jogfosztást tartalmaz. Báró Radvánszky Albert egyetemes felügyelő az 1926. nov. 11-i közgyűlésen elnöki megnyitójában e jogfosztó törvényről igy nyilatkozott: »A javaslatnak nyilvánosságra történt hozatala óta eltelt elég hosz- szu idő alatt minden kedvező eredményre reményt joggal nyújtó alkalmat felhasználtunk Egyházunk vezetőivel arra, hogy egyházunk e téren fennálló jogál ományát biztosítsuk. A törvényjavaslatnak immár kétségtelenül törvényerőre emelkedő határozata elett a törvénynek kijáró köteles tiszteletté, bár, de nem a lélek derűs megnyugvásával, meg kell hajolnunk.« A közgyűlés fe.hivta az egyház vezetőségét, hogy a serelem orvoslása érdekében illetékes helyen minden lehetőt kövessen el. A közgyűlési határozatból kitűnik, hogy egyházunk az ügyet nem tekinti végleg elinté- zettnek. Nincs tudomásom arról, hogy az egyház vezetősége tett-e már lépéseket a sérelem oivoslására, de előttem fekszik dr. Zsedényi Bélának 44 oldalas, világosan, józan logikával, minden felhevült szenvedélyességtől mentesen megírt munkáság amé ynek me g rásával a szerző, kiadásával a je es jogakadémia minden elismerésre méltó nagy szó gá atot tett egyházunknak. Ismerteti a szerző a protestáns egyházi főtisztviselők főrendiházi tagságának történetét, Kezdeményezés vagy kérelem e célból a protestánsok részéről sohasem indult ki, sőt az 1867. évi református konvent azon jogi meggyőződésének adott kifejezést, hogy a főrendiházban az egyházi rendnek helye nincs. Amikor Tisza Kálmán 1884. okt. 24-én benyújtotta főrendiházi javaslatát, amely mint 1885: VII. t.-c. lépett törvényerőre, ellene a már régebben jogosított felekezetek részéről egy árva hang sem szólalt fel. Ellenben maguk a protestánsok nagyon különböző állást foglaltak el az egyházi főtisztviselők tagsága kérdésében s voltak, akik tiltakoztak ellene. Végül a Tisza-féille javaslatot csekély módosítással mégis e fogadták s a protestáns egyházi főtisztviselők helyet kaptak, mint »egyháznagyok« a főrendiházban. A felsőházi javaslat 1922. évi, eredeti tervezete érintetlenül hagyta az 1885: VII. t.-c.-ben biztosított jogainkat. Ellenben az 1926. március 6-án a nemzetgyűlés elé terjesztett törvényjavaslat a püspökök és egyházkerületi felügyelők közül egyet-egyet a felsőházi tagok sorából kihagyott. Báró Radvánszky Albert egyetemes felügyelő már március 17-én felterjesztéssel fordult a miniszterelnökhöz a status quo fentartá- sát kérve. A felterjesztés különösen elvi szempontból mutatta ki az egyházunkat ért sérelmet, de pozitív eredménnyel nem járt, mert a javaslat tárgyalására kiküldött nemzetgyűlési bizottság csupán annyi változtatást tett a javaslat idevágó részén, hogy két taggal az izraelitáknak is helyet óhajtott adni. A felsőházi javaslat tárgyalását a nemzetgyűlés 1926. október 20-án kezdte meg; előadója Illés József volt. Többen a vallásfelekezetek felsőházi képviselete ellen foglaltak állást. Kaas Albert báró az egyházunkat ért sérelem reparációját kérte s a részletes tárgyalásnál konkrét javaslatot tett. Elvi, közjogi alapon kívánta a status quo fenntartását. Elvi ál áspontja általános helyesléssel találkozott, de sok felszólaló junktimot kívánt a római katholikus egyháziak számával. Az evangélikusok kívánságának jogosságát és méltányosságát egy hang sem vonta kétségbe. Annál nagyobb feltűnést keltett a miniszterelnök beszéde, amely egyházunk sérelmével foglalkozó részében azt mondja: »Ezen (a négy felsőházi tagságon) már igazán nem lehet tul- menni, annyival kevésbbé, mert anélkül, hogy kritikát kívánnék gyakorolni a lutheránus egyház szervezeti beosztása felett, mégis meg kell jegyeznem, hogy annak a nagyszámú egyházmegyének a fenntartása, amely a lutheránus egyházban ma megvan Magyarországon, talán az egyház érdekeinek sem felel meg teljes mértékben.« Ezzel a kérdés sorsa eldőlt. Munkájának történeti része után dr. Zse- dényi B. foglalkozik az evangélikusok kívánságának jogszerűségével s különösen hangsúlyozza azt, hogy sem az 1885: VII. t.-c., sem az 1926: XXII. t.-c. intenciója nem a vallásfelekezeteknek, mint ilyeneknek az érdekképviselte- tése, hanem az amúgy i« tekintélyt és súlyt jeEgyházunk főtisztviselőinek felsőházi tagsága.
