Evangélikusok lapja, 1926 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1926-01-03 / 1. szám
6. evangélikusok lapja 1926. nek módjában áll a pénzével spekulálni; a készpénzen is vehet olcsó búzát, bort, kukoricát és eladhatja az Argentint felől jövő drágasági hullám idején. Továbbá a minisztérium az össz- kántorság számláján lát olyan terménykvantumot, amivel spekulálni érdemes volna, ha együtt volna egy kézben, de az egyes kántorok számláin nincsenek olyan tételek, amelyek miatt a tanítói hivatás mellett nagyon érdemes volna spekulálni. Sok kántor meg igen kevés vagy egyáltalán semmi készpénzt sem élvez, az ilyen a 7—8 olcsósági hónapban kénytelen áruba bocsátani azt a terménymennyiséget is, amelynék a drága áron való eladása biztosítaná csak neki a törvényes fizetést. Azt is ellenveti a kántor- tanitóság, hogy ha drágulás be nem következik, akkor bírói és matematikai utón ^bizonyítható vesztesége van; továbbá a bort, fát, sonkát, szalmát, szénát nem lehet már buza- egységszámokban értékelni, mert az aranykorona az arányokat megzavarta. A p. ü. minisztérium illetékes tisztje, aki ez érvek után — tafán — mégis kénytelen volna belátni, hogy még sem lehet néhány családi vagyonnal is rendelkező, esetleg jobb módúnak mondható kántor kivételes helyzrtébő' az egész kántorság helyzetét megítélni, hanem tekinteni kell azt is, aki se nem dohányzik, se nem iszik, mégis kucorog; egyik kezében a fagyos csecsemőjét fogja, félkezével fűrészel, miközben az asszony odabent halódik, — és utolsó szóként államférfim bölcsességgel azt mondja: Csonka-Magyarországon vagyunk, ezzel számolni kell! És e felelettel odaérkeztünk, ahová ez a cikk tendál. Tényleg Csonka-Magyarországon vagyunk? Éppen ezt tapasztalhatjuk mi kántorok is. Mert mi temetjük a sok csecsemőt, mi siratjuk a meg sem született kis magyarokat; mi látjuk a háborúban felnőtt ifjúság megment- hetetlenségét; a legfiatalabbak véznaságát, sőí degeneráltságát; mi szemléljük a bujkáló perverzitás virágkorát, a család e'rothadását, mi halljuk csikorogni az adóprést; mi látjuk azt, hogy van még kulturvidéken is 200 holdas kisgazda, akinek a földje 89 darabban szeríeszéjjel fekszik — tehát jó messze van a »többtermeléstől«; mi látjuk a rengeteg kihasználat an területeket, a munkanélküliség kujtorgását és fog- csikorgatását; mi látjuk, hogy a magyar falu megfullad a sárban, a porban, sötétségben, pletykában; mi látjuk — sajnos — itt a valóságban Magyarország feltámaszthalatlanságá- nak szimptomáit; mi látjuk, hogy mit lehetett volna szinte anyagi áldozatok nélkül megtenni az országért, a faluért, melynek az elhanyagolása és nem őszinte kezelése miatt ma már égető bajok vannak és katasztrófák fenyegetnek; mi ébren látjuk mind ezeket és ez a látás ad jogot nekünk arra, hogy a szánkat kinyissuk — a vérpadon is. Ha volt a kántorságnak fölös jövedelme, nem kellett volna-e azt istenes kormánybeavat- kozásokkai átalakítani nemzetmentő szellemi erőkké, hiszen világosan kimutatható, hogy ez lehetséges — lett volna; a magyar tanítóságot egyenesen erre szánta a gondviselés; láthatatlan kezek erre még régen előkészítették; erre, hogy mentsen a tűzvészben. A magyar tanító erre kapható lett volna a legalkalmasabb időben, ez kézzel foghatóan bizonyítható. Ha tettekből észrevettük volna, hogy a kormány bizalmát és becsülését bírjuk s a kormány komolyan várja tőlünk, hogy segítsünk megmenteni a magyar földet és lelket, fölös jövedelmünkből, jómódunkban miért ne vettünk volna évenként pár jó könyvet, miért ne olvastunk volna néhány folyóiratot, melyek révén belekapcsolódhattunk volna a világ folyásába; miért ne ké- szitettünk volna magunk, családainkkal együtt tanszereket, miért ne pótoltuk volna képzettségünket, miért ne búvárkodtunk volna, miért ne gyakoroltuk volna magunkat rajzban és zenében, hogy tökéletesebben taníthattunk volna; miért ne végeztünk volna mezőgazdasági kísérleteket azon a most annyiszor átkos »beszámított« kántorföldön, hogy az emberek félakkora erőfeszítéssel kétakkora adót bírtak volna el Magyarország feltámasztásához; miért ne foglalkoztunk volna szívesen az iskolánkivüli nép- á műveléssel; miért ne vetettük volna bele ma- Ú gunikat a patronázs munkába; miért ne segi- fÉ tettük volna megmenteni a kis halálra ítélt mait gyár csecsemőket; miért ne segítettünk volna ^lelkipásztorainknak, elöljáróságainknak, a tárig sadalom és állam elismert oszlopainak a magyar igés magyar közt tátongó szakadékok áthidalásáéban és betömésében? Hiszen csak ez lett volna Ház élet! Látni, hogy a magyar tölgy terjeszke- Hdik, a magyar faj buja fejlődése szétpattantja ma. trianoni abroncsot! Hol az a magyar tanító, aki ne lendült volna bele ilyen szédületes Szé- chenyi-iramba, ha az anyaország öntudata ezt »lehetővé tette volna?« Mi tehát tudjuk, hogy Csonka-Magyarországon vagyunk, nem is kívánunk 100, 120 százalékos békefizetést, (bár ezt Genf bizonyára megengedné), de azt is tudjuk, hogy élni akaró országban fölös tanítói fizetés nincs, ez elképzelhetetlen agyrém. A jó tanítói fizetés áldás »lehet« mindenkire nézve, a királytól kezdve a napszámosig. Lehet átok is. De hogy a tanítóság a falvakban produktiv, nemzetépitő munkás rend legyen-e, vagy a megboldogult hétszil va- fás rend méltó folytatása legyen-e, ez a lehető legteljesebb mértékig az egyházakkal karöltő államon áll! A mostani fizetési politika — fényűzés. Tulajdonképpen nem kevés az én fizetésem, hanem tulonnan sóik. Mert amit kapok, az az olaj elég a családban, háztartásban és az összetöpörödő csenevész társad i'mnskodásban; az iskolában csak régi, kormozó, füstölgő klóc gyanánt égek. Nemzetgazdasági szempontból csak elényésző csekélységet produkálhatok, mert
