Evangélikusok lapja, 1926 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1926-02-14 / 7. szám
50. Evangélikusok lai»ja 1926. a római egyház rovására volt elérhető. Nincs hajlandóságunk arra, hogy Rómára tekintve vissza, Lót feleségeként mi is sóbálvánnyá legyünk. Délibáb tükréből akarják szomjukat csillapítani és szivárvány hidon akarnak járni azok, akik azt hiszik, hogy a keresztyénség egységének megvalósítása azon az utón érhető el, a mely Rómába és a római püspök lába elé visz. Sem mint keresztyének, sem mint magyarok, sem mint emberek nem vagyunk kaphatók arra, hogy alávessük magunkat egy testünktől és lelkűnktől idegen szuverénnek. Ez ellen egyformán tiltakozik úgy nemzeti, mini keresztyén öntudatunk. A keresztyénség egysége csak azon az utón valósítható meg, amelyen a római egyház is eljut a lelkiismereti és vallásszabadság azon eszményeinek elismeréséhez, amelyekért a protestantizmus küzd és ezáltal a római hiíü népeket is bevezeti abba a történelmi örökségbe, amely az európai civilizációnak integráns része és fejlesztő ereje. Hazánkban a rekatholizáló törekvéseknek, a klerikalizmusnak és a jezsuitizmusnak, a reakciónak és obszkurantizmusnak egyik fegyvere a tradíciók tiszteletére, a múltak dicsőségére való hivatkozás. »Óh, nagy volt hajdan a magyar. Nagy volt hatalma, birtoka!« És a régi dicsőség ragyogásából a római egyház köpenyegére vetítenek annyit, amennyit csak lehet. Nos, én vágyók 'Olyan magyar, mint akármelyik nagyprépost, vagy jezsuita páter; semmi okom sincs arra, hogy ne legyek büszke arra, ami fajomnak múltjában nagy és dicső. De semmiféle jezsuita okoskodás nem tud annyira elvakitani, hogy évszázadok távlatán át is meg ne lássam azt, hogy az én magyar fajom a XVI. század elején örömujjongva fogadta be a reformációt, és csak egy idegen, zsarnoki hatalom tudta a magyarság egy részét véres kegyetlenséggel visszaterelni a római egyházba. Hogy meg ne lássam azt, hogy évszázadok harcaiban a legjobb magyarok életet és vagyont áldoztak annak az idegen zsarnokságnak leküzdésére, amely a római egyházat itt újból uralomra juttatta, mígnem végre koldusokká lettek a nemzeti ügynek, a protestantizmus elveinek bajnokai és hatalmi pozíciókba, latifundiumok birtokába jutottak az uj emberek, akik annak az idegen hatalomnak képére és hasonlatosságára voltak teremtve. Az a nagyprépost, aki primhegedüt emleget, hiába emlegeti az elsőbbségnek és az ezer évnek jogát. Az a jog a Habsburg császárság véres fegyvereivel a nemzet legjobbjainak akarata ellenére, a nemzet meggyőződése ellenére reánk erőszakolt hatalom. Az a középkor, amelynek a jezsuiták által megpingált rom|nticizmusa és harmóniája nálunk az 1514. évi Dózsa-féle parasztlázadásban virágzott ki, eszményképül állítható a tudatlanok elé, akik a jelen sivárságából a múltakba menekülve egy beteg és megtévesztett fantázia működésében találnak időtöltést és vigaszt, s akikben a jelen viszonyok feletti kétségbeesés és a tehetetlenség érzete csalóka képet fest azoknak a vérzivataros századoknak békességéről és nyugalmáról. De nem lehet eszményképe azoknak, akik azt vallják, hogy a »hit a reménylett dolgoknak valósága«, s hogy »minden lehetséges a hívőnek«. Emberileg megérthető, hogy mi magyarok most annyira fáradtak és kimerültek vagyunk, hogy nem látva magunk előtt semmi világosságot, hátratekintünk és ott vélünk felfedezni valami sugárzást. Magam is mélyen átérzem ezt a nyugalom és megnyugvás utáni vágyat. Zaklat és fáj az utolsó évtizednek fejetlen és lelketlen zűrzavara. Ki ebből a lápos ingoványból! Ki ebből az iszapos mocsárból! De bizonyos vagyok benne, hogy a kiút nem visszafelé, hanem előre vezet. A hit a nem látott dolgokról való meggyőződés. »Mikor nincs mennyei látás, a nép elvadul«. A fény, a világosság előttünk van. Nem mögöttünk. A jövőbe nézzünk. Azzal a hittel, amely semmit sem tart lehetetlennek; mint olyan hívők, akiknek minden lehetséges. Az egyház feladata is előtte van, nem mögötte. A keresztyénség nem keresheti feladatát abban, hogy akár csak Magyarországon is az óramutatót visszahajtsa, vagy az időt megállítsa. »Evezz a mélyre!« A keresztyén vallásnak uj jelentőséget adni, a keresztyén vallásosságot a Megváltóval szorosabb közösségbe hozni, Isten országának törvényeit uralomra juttatni: ezek a jövőnek feladatai. Emberek, férfiak és nők kellenek, akik álmokat álmodnak és látásokat látnak; a kiknek lelke az őrtornyok magaslatáról meglátja a hajnal pirkadását s egyúttal puha fészket is tud rakni a kősziklák hasadékaiban. Emberek, férfiak és nők, akik eljárnak álmodozni a múltba, de a jövendő meglátásából merítenek ihletei a cselekvésre. Hanyatló, feloszlásnak indult nép helyezi reményét a múltba. Életre való és élni akaró 0RSZAGo2*'X. EVANfcÉUKUS *1 V