Evangélikusok lapja, 1926 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1926-01-31 / 5. szám
36. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1926. kezetti a Birodalom, és ha létrejött, miért pusztult el? A római jellemnek kiszökkelő éssajátlagos erejét én ebben a két, szóban találom meg: pietas és gravitás. Ezek voltak annak a patriótizmusnak fundamentomai, amely elbírta a Birodalom terhét, beivódott, a születéssel átöröklött patriotizmus, kiszámiíhatatlan erejű indító energia, de legtökéletesebb fokán valami olyannyira szent, hogy sohasem parádézott, jutalmat nem várt, magától értetődő volt és kifejezésére nem volt szava. Érdekes tanulmány, lenne nyomon követni a római jellem változásait amelyeken a Birodalom változatos történelmének folyamán a társadalmi alakulások hatása alatt keresztülment. Azonban ez a szép feladat a történetíró osztályrésze, s nekem most be kell érnem azzal, hogy bizonyos szembeszökő tények előtt egy pillanatra megállják. Attól az Ammoniustól, aki akkor irt mikor a légiók távoztak Brittaniából, tudjuk meg, hogy a római adott szóban nem lehetett megbízni. Én ezt sokkal jelentősebb ómennek tartom, mint a lakosságnak városokban való összegyü- lemlését a mérhetetlen fényűzést és a gazdagság állandó forrásainak kimerülését amelyek mind egy bemjűlködtek annak a jellemnek kiszipolyozására, amelynek szakadatlan léte szükséges volt az állam életéhez. Ezekben a későbbi századokban hallunk már kiáltásokat, amelyek napjainkban oly ismerősek előttünk, kifakadásokat, a fegyverkezés terhei és az adóterhek ellen. Azonban, ezeken felül és túl, bár ezek is veszedelmesek és szimp- tomatikusak, felfedezhetünk aggodalomkeltőbb dolgokat is. Szinte úgy tűnik fel, mintha az emberiség fajtái a gyümölcsfák fajtáihoz volnának foghatók: a legnemesebb fajták nemzedékéken át tartó hasznos és produktiv szolgálat után kimerülnek. Egyik legújabb tanulmányában dr. Mackail mutatott rá erre a pontra, amikor azt mondja, hogy nem maradt elég római Róma munkájának teljesítésére. A politikai életet be- burjánozta az intellektuális energiának és a köz- szellemnek fokozatos atrófiája és az önkormányzat ösztöne kiveszett. Azok közt, akik ma a kormányzatért felelősek, félelem van, félelem, amely még nem ragad bennünket torkon, de babonás kisértésként lopódzik a szürkületben, hogy a Nagy Háború, amely olyan nagy számban oltotta ki a legnemesebb életeket, nem hagyott éle'ben elegendő telivér fajtát a Birodalom munkájának folytatására. Feledatunk elég nehéz, de teljesíteni fogjuk; azonban van-e Európában valaki, aki ne tudná, hogy még egy háború a Nyugaton, s egy Kornak civilizációra épen akkora robaijal omlik össze, mint Rómáé? Róma vészieleket hagyott, maga mögött az utón; nem hagyhatjuk azokat elolvasatlanul. Arra kellene törekednünk, hogy magunk is szerezzük meg és egymásnak is segítsünk megszerezni azokat a jellembeli tulajdonságokat, a melyek szerint a rómaiak voltak faragva: s ezek a pietas, a gravitas és az adott szó szentsége. Csak ezeken a fundamentomokon lehet civilizációt felépíteni; csak ezeken a fundamentomokon állhat fenn civilizáció. Azonban hogyan állunk mi, u 11i m i Britanni, a nagy családnak legfiatalabb sarja? Szeretem hinni, hogy a legifjabb fiú szerencséje jutott nekünk. Szeretem úgy festeni magam elé a nemzetek évezredes felvonulását, mim hősöknek nagy staféta fúrását. Végtelenül nehéz pályán, gyér tapasztalat vezérlete alatt futotta meg Róma a versenyt, magasan lobogtatva a fáklyát. Azok közül akik előtte voltak azok közül akik utána következtek, egy sem futott be akkora távolságot, egy sem futott olyan bizonyossággal. És amikor befutotta pályáját, a fáklya más kezekbe került, amelyek továbbvitték erejük és benső vezérletük szerint, amig sok század után mihozzánk jutott,, a legifjabb fiúhoz. Mi a versenyt még nem futottuk le. De futásunk érdemesebb lesz ha életünket a római jellemnek komoly erényeire a'apozzuk és megszívleljük azokat a figyelmeztetésieket, amelyeket a mi irányításunkra hagyott hátra. Ha valaki a mi nyelvünkből,fordít görögre, vagy latinra, még ha csak kezdő is, lehetet’en, hogy észre ne vegye, hogy a régi nyelveken mennyivel kevesebb szóval lehet a gondolatot kifejeznj. Bosszantó, hogy mi tiz sorban mondjuk el azt, amit a rómaiak elmondtak öt sorban; de ez legalább arra késztet bennünket, hogy beszédünk övén tudatosan szorítsunk, ha látjuk, hogy a mi irályunk terjengős, pórias alakjaival összehasonlítva a régiek mondatai úgy rohannak, minta munkájukra edzett atléták. Továbbá, a régiek nem cifrázták, nem sai- langozták gondolatukat, beérték azzal, hogy olvasóik gondolkodó tehetségére is rábízlak valamit. Mennyire különböznek sok angol firkász- tól, akik úgy látszik Wilde dikíomát szívlelték meg: »Semmi sem sikerül úgy, mint a túlzás«, s akik a legvéznább gondolatot is szavak özö- nébe pólyálják, talán abban a reményben, hogy a csomagolástól nagyobbnak látszik. Még jeles Íróink is néha túlzásba mennek abbeli igyekezetükben, hogy semmit se hagyjanak elmondatla- nul abból, amit témájukról el lehet mondani, s egyetlen csira se maradion kifejletlenül azok közül, amelyek az olvasó lelkében is fel tudnának nőni; és sikerül nekik gondolatukat úgy agyorihajszolnyi, hogy nincs rá lehetőség, hogy az olvasó mozgásba tudja hozni: Honnan van az. hogy valamennyien tudunk argoszi Heléna szépségéről? Nem onnan, mintha Homérosz kimerítő pontossággal katalógusba foglalta volna bájait, hanem épen azért, mert csak célzást tett és azután reánk bizta a többit.
