Evangélikusok lapja, 1926 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1926-07-18 / 29. szám
1926. volna Luther fordítását, bizonyára betegségében sem szólt volna róla.r‘) Megengedjük, hogy Széchenyi a vallási dolgokról néha olyan régi huszártiszti módra bizonyos könnyelműséggel is nyilatkozott és pedig még az udvari körökben is, ahol jó szivét és nemes jellemét ismerve, sokat elnéztek neki. ö maga is bevallotta Czenken Flórián páter előtt való gyónásában (a naplójába beirt bünlajstrom szerint), hogy könnyedén beszélt a vallás felöl. De elszólásait, sértő merész tréfáit rögtön megbánta samennyire lehetett, jóvá tette. Már a bécsi kongresszuson is egy porosz tiszt azt mondotta a fiatal Széchenyiről: »Ily sok jólelkii- ség, ennyi pajkosság mellett, ez egy fiatal oroszlán, akit selyemfonálon lehet vezetni.« 6) Zichy Antal naplóközlései szerint Széchenyi egyszer a pietista hajlamú nádorasszonyt is hipokritá- nak merte volna mondani. 1830. febr. 17-én irta naplójába: »Bál az udvarnál. I in pertinens voltam a főhercegnő irányában. Rossz néven vette.« A jólelkü és bölcs főhercegnő bizonyára jól és szive mélyéig is ismerte a szélsőségekre hajló nagy embert, midőn 1844. újévkor ismét egy bibliai helyet diktált fel neki, hogy elméjében forgassa: »Teremts bennem tiszta szivet, oh Isten és az erős lelket újítsd me* én bennem.« Zsolt. 51, 12.«) Ez évben is kegyesen bánt vele a nádorné. Bauhofer György, a nádorné kedvelt udvari lelkésze írja naplójában, hogy 1844. jun. 17-én hosszabb ideig volt a nádorasszonynál kihallgatáson s ekkor is Széchenyi Istvánt jelentették be, ki hosszabb ideig az előszobában várakozott s öt, az evang. lelkészt is, távozásakor barátságosan köszöntötte. 7) Gyermekekről. A gyermekek fejletlen, de gyorsan fejlődő emberi lények. Fejlődésükre nagy hatással van az érettebb emberek tudatos, vagy’ öntudatlan befolyása. Akiknek hivatása és feladata a gyermekek tanítása és nevelése^ azok tudatosan és megfontoltan beleavatkoznak tanítványaik lelki fejlődésébe. Akik a gyermeket a val'ásra tanítják, azoknak feladata az, hogy a tanuló lelke és az Isten közötti viszony helyes irányba fejlődjék. Valóban, szent az a föld, amelyen a val- lástanitó áll. Az Isten és az ember közötti helyes viszony feltételezi bizonyos tényeknek ismeretét. A keresztyén vallás tényeken alapul. Az igazán vallásos ember legfőbb le'ki tulajdonsága, hogy szereti az Istent. Nyilvánvaló, hogy nem szeretheti Istent, ha nem tanulta meg, hogy van Isten és ha Istent nem olyannak ismerte meg, aki szeretetreméltó. •'*) Döblingi hagyaték I. 443. 6) 1844. Jan. 3. Napi. 625. és 660. ;) Bauhofer naplója. Prot. Szemle 1907. 283. 227. És Istennek ilyen ismerete a gyermekekkel nem velük született ismeret. Tudomást kell szerezniük a tényekről; kell tehát, hogy valaki megtanítsa őket. Ez a vallástanitóknak főfeladata: nyújtani azokat a szükséges ismereteket, amelyeken a szellemi élet lehetségessé válik és fejlődhetik. Akadnak emberek, akik olyanformán beszélnek, mintha a gyermekek mindent tudnának és a tanítónak csak az lenne a dolga, hogy a gyermekből kihúzza, amit tud. Alátámasztják ezt a felfogásukat annak a szónak eredeti értelmével, amely latinul nevelést jelent: educatio. Az igazság pedig az, hogy a tanító dolga a tanulónak a szükséges információkat megadni, üres lelkét megtölteni. Hitünk tényeit kell a tanulóval megismertetnie és pedig minél előbb, annál jobb. Nem szabad felejtenünk, hogy Jézus Krisztus elsősorban tanítványainak tanítómestere volt. Tanította őket az Isten országára tartozó dolgokra. És Tőle kell megtanulnunk, hogy munkál- kálkodjunk, amig nappal van. Mert a mi munkánkra is eljön az éjszaka és elszalad az alkalom. Nemcsak a mi életünk napjai szállnak el, hanem a gyermekek, a tanulók ifjúsága is elrepül s még ifjúságuk idejében is olyan gyorsan változnak, hogy a gyermek ma egyáltalán nem az, aki egy éve volt s aki egy év múlva lesz. Vigyázzon a tanitó, nehogy úgy járjon, mint az a szerencsétlen ember a Bibliában: »mialatt a te szolgádnak itt és amott dolga volt, az ember már nem volt.« (1. Kir. 20,40.) A tanulókkal kétféle módon közölhetünk ismereteket: szóbeli tanítás és szuggesztió utján; a kettő közül az utóbbi a fontosabb. Az egészen zsenge gyermekek teljesen ki vannak szolgáltatva a tanítónak; ezek nem járnak utána, hogy szóbeli tanításunk mennyiben felel meg a valóságnak s nem tudnak ellentállni a szug- gesztiónak. Amint idősebbek lesznek, elkezdenek, amint mondani szokás, »a maguk lábán járni.« Vagyis nem hajlandók feltétel nélkül befogadni mindent, amit a tanitó mond. Már megtanulták, hogy a tanitó sem csalhatatlan. Ti- zenhárom-tizennégyéves fiuk és leányok ott ülnek illedelmesen a padokban és úgy tesznek, mintha akceptálnának mindent, amit a tanitó mond, holott magúkban szamárságnak tartják az egészet. Néhány év múlva már be kell nekik bizonyítani mindent, meg kell őket győzni a mondottak igazságáról, enélkül még látszólag sem akceptálják a mondottakat. A legsúlyosabb felelősség mindenesetre azon tanítókra hárul, akik a zsenge kis gyermekeket tanítják, mert ezek teljesen védtelenek. Sokkal nehezebb azonban az idősebbeket tanítani, akikben túlteng a kritikai hajlam. Azonban valami módon úgy a kicsinyekkel, mint a nagyobbakkal meg kell szereztetnünk a szükséges ismereteket. Mert nem szabad szemünk elől téveszteni, hogy az ifjúságot meg kell tanítanunk szent hitünk tényeire. J.E, F. EVANGÉLIKUSOK LAPJA
