Evangélikusok lapja, 1926 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1926-07-04 / 27. szám
210. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1926. mással: »Én bűnös ember vagyok, Uram!« beletemetkezik Krisztusba, azonnal ezeket az igéket hallja: »Ne félj; mostantól fogva embereket fogsz.« A Krisztusba temetkezett Piál apostol (élek, de többé nem én!) igy ir: »Kívánnám, hogy én magam átok legyek, elszakasztva a Krisztustól, akik rokonaim test szerint;« és »Mind a görögöknek, mind a barbároknak, mind a bölcseknek, mind a tudatlanoknak köteles vagyok.« Mindegyik apostol tudatában van annak, hogy a Krisztus testének építésére, az emberek megmentésének szolgálatára hivatott el. A kereszt- ség által Krisztus halálába való temetkezés jelenti egyúttal a feltámadást is az uj életre, amely annyit jelent, hogy amiként Jézus Krisztus olyan volt közöttünk, mint aki szolgál, a megkereszteltek között is aki első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen. Krisztus egyházának növekednie kell ebben a szolgálatban,. Krisztus, mielőtt áldozati halálába ment, a szakramentális vacsora után »leveté felső ruháját és egy kendőt vévén, körülköté magát. Azután vizet tölte a medencébe és kíezdé mosni a tanítványok lábait és megtörténi a kendővel, amellyel körül vala kötve.« »Mert,« úgymond, »példát adtam néktek, hogy amiképen én cselekedtem veletek, ti is akképen cselekedjetek.« Az egyház, amelynek lelki élete a kegyelmi eszközökben, az Igében, imádságban, a szentségekben mint az isteni élet talajában gyökerezik, arról a munkakötényről kell, hogy megismerhető legyen, amelyet maga elé köt, hogy a kegyelmi eszközökben nyert erőkkel szolgáljon az embereknek. Az egyház sokszor kimentette erejét a gyűlésekben, zsinatokban, szervezetekben s elmulasztotta vérét ontani a világnak Krisztus számára való meghódításáért. Szükség van olyan keresztyénekre, akik járják az élet poros országúját és a világ rabjait foglyul ejtik Krisztus megváltó szeretetének és kegyelmének. A szer- zcvezetek, szövetségek, egyesületek, tömörülések ossZt 'í^-^ükségesek. De ha gyűléseinkre összekoznT^aj /a^menny^n^ szeme az Urnák és Ki- istentiszb tekintetét lesse, valamennyien ujitsuk lép a gyresztségbe’i fogadalmunkat s úgy távoz- végett uj gyűlésekből, mint akik az Úrral ültek nem valutáinál s most széjjelmennek, hogy jobbá, ez az ük szabadabbá tegyék ezt a világot. naK, ai j therárUe ha azt akarjuk, hogy ennek a világnak tende.ztus legyen a királya, akkor az önzésnek Konfg! kell halnia. A gabonamagnak akkor van .gyümölcse, ha elhal. Az élet először áldozat, sacrificium, azután csoda, miraculum. Az Ur a beléjetemetkezett és benne feltámadott telkekkel nem együtt pihen, hanem együtt munkálkodik. (Márk. 16, 20.) Nevelés- és oktatásügy. Tanév elején és végén a figyelem fokozottabb mértékben terelődik az iskolák felé. S ezzel együtt az iskolák munkája: a nevelés és oktatás felé. Szembeötlő jelenség!, hogy a közvélemény általában véve a tanulmányok és különösen a vizsgák terén könnyebbitéseket óhajt s egyúttal fokozottan hangsúlyozza az életre való nevelést, ami alatt életpályára, kenyérkeresetre való nevelést, vagyis szakoktatást kell értenünk. Mindkét kivánalom megérthető úgy a szülők, mint a tanulók szempontjából. Mindamellett mindkettővel, az utóbbival is szembe kell szállamunk. Főleg az utóbbit, t. i. a szakoktatás^ a‘kenyérkereseti pályára való nevelés kérdését kivárjuk itt tárgyálni. A szakoktatás szorgalmazása két okra vezethető vissza. Egjyik ok áz a helyálló vélemény, hogy minden munka elvégzéséhez bizonyos ismeretek és gyakorlati ügyesség: szükséges. A másik az a téves vélemény, hogy az iskolának, a tanításnak egyetlen feladata ezeknek az ismereteknek és ügyességeknek közvetítése és elsajátíttatása. A nevelésnek a szakoktatással való azonosítása veszedelmes és téves. Az iskolai szakoktatás megyalósitása lehetetlen azért, mert a jelenlegi tanügyi berendezés mellett képtelenség annyiféle tipusu iskolát felállítani, ahány foglalkozási ág van. A szákoktatás keresztülvitele teljesen széjj eltépné az ifjúságnak nemzeti egységét, kasztrendszerhez vezetne, vagy pedig minden iskolát túlterhelne speciális kurzusokkal, aminthogy ez utóbbiak már most is veszélyeztetik az iskolák munkáját a tanulók ismeretének elaprózásával és széjjelszórásával. Ne felejtsük azt sem, hogy az iskolában tanultaknak ig'en nagy részét elfelejtjük s ennélfogva a szakoktatás jórészt csak időpocsékolás lenne. Ennél is fontosabb azonban az, hogy a munka elvégzésének mikéntjét csak munkaközben tanulhatják meg1. A munkának az a része, amit az iskolában tanítani lehet, nem a leglényegesebb rész, sok esetben alig számba vehető rész. Sőt a tanultakból sok mindent el kell felejtenünk. Kézen fekvő példa a könyvelési szakma. A közvélemény azt kívánja, hogy szakiskola tanítsa meg a tanulókat könyvelésre. Azonban minden cég könyvelése,' hogy úgy mondjuk egyéni. Azért a cégek szívesen alkalmaznak olyan könyvelőt, akinek gyakorlata van s nem olyant, akinek kitűnő iskolai bizonyítványa van. Mert a kitűnő bizonyítvány nem mérvadó, ellenben a jártasság a döntő. Ez egy elemi és eklatáns példa, mert hiszen a könyvelés volna egy olyan speciális szakma, amelyre a kereskedelmi
