Evangélikusok lapja, 1926 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1926-06-13 / 24. szám
Engem az egyházból való kitérések növekvő tendenciája bánt legjobban, mert így az a szerény tartalékalap, amelyet a hat év alatt hozzánk tömegesebben áttérő 972 lé’ekben gyűjtöttünk, lassanként elfogy s mi is esetleg mi- nussal zárhatunk. Itt az ideje, hogy igazán minden tényező minden vonalon résen legyen s megtegye a maga kötelességét! Különösen a missziókat kell minden vonalon kiépítenünk s a belmissziót a legapróbb részletekig kigyako- rolnunk. A kevésbbé rendeze'.t viszonyok közt élő egyházi csoporlokra nagy gondot kell fordítanunk, mivel azok legjobbal vannak kitéve az áradat elmosó sodrának. S az ifjúságnak még egyhá/iasabb, lutherileg még önérzetesebb nevelése által ellenállóbb nemzedéket kell nevelnünk s pokolba kergetnünk minden olyan sza- hadelvüsködést, amelynek minden mindegy' s amely csak termékte’en fügefákat teimel Sió- ttunk kertjében! Paulik János nyíregyházi ev. lelkész. Dogmák gyártása. (A M ária-imád ás és annak legújabb hajtásai.) Irta: Mattes János. Róma szereti magát úgy fe tüntetni, mintha ó volna Jézus Krisztus kijelentésének letéteményese; nemesik azé, amely a Szent rásban található, hanem egy sokkal szélesebb körű hagyományé is, amely az ö őrizetére bizatott. Legalább is valamikor ezt tanította; mert évek múltán finom árnyalatú változtatáson ment keresztül ezen igénye. Egykor csupán azt vallotta, dekrétumaiban, hogy azt tanítja, amit »mindenki, mindenkor és mindenütt« vallott. A hagyomány hasonlított egv szőnyeghez, amely eleinte szépen össze volt göngyölitve, de most az Egyház fokozatosan kíbontogatja s annak gyönyörű mintáját kiteríti a hívók bámuló szemei előtt. Azonban lerinsi szent Vince régi szabálya felmondta a szolgálatot és a szkolasztikus régiségek lomtárába került, mert egynémejy újabb dogmáról, amilyenek a Mária szeplőtelen fogantatásának és a pápa csalha‘at!anságának dogmája, a fantázia legnagyobb megerőltetése mellett sem lehet azt állítani., hogv mindenki mindenkor tanította. Ellenkezőleg; az Egyháznak néhány legtiszte’tebh szentje és doktora a régebbi időkben irgyanezeket a tanokat tagadta. Mi történjék már most? A hagyomány progresszív kijelentés lett; a hagyományt a pápa képviseli, miként IX. Pius pápa a helyzetet olyan találóan jellemezte. Ha egynémely egyházi atya éppen az ellenkezőjét tanította, ez a körülmény semmiképpen nem változtat a helyzeten, mert volta1926. 187. képpen azt hitték, amit kifejezetten tagadtak. Például Augusztinusz, Ambróziusz, Krizosztó- musz, Euzébiusz, Emizénusz, Remigiusz. Maxi- musz, Bede, Anzelm, Szent Bernát, Páduai Antal, Aquinói Tamás, Bonavenlura, és Szent Vince, mindnyájan tagadták Mária szeplőtelen fogantatását (ezt a jegyzéket Kajetán bíboros állította össze). Ez a körülmény a modern római theoló- gusnak a legkisebb gondot sem okoz. Mindazok elfogadták az Egyház tekintélyét, s ennélfogva implicite hittek minden dogmában, amelyet az Egyház hirdet, habár azt mielőtt kihirdettetett volna, kifejezetten és határozottan tagadták, s habár hivatalos kihirdetéséről sohasem értesültek. Még amit nyíltan tagadtak, azt is hitték volna. Az igazság tehát nem igazság mindaddig, amig a csalhatatlan egyház igaznak nem nyilvánítja. Ugyebár ügyes? Az eredmény az, hogy Róma nem tud Jézus Krisztus tökéletes kijelentéséről, hanem egy kifejlődő kijelentést ismer, úgyhogy bátran megtagadhatja a multa*, s aközben hivatkozhatik arra, hogy semmi újat nem tanít. Mig kitartóan hirdeti, az Egyház uj dogmát nem csinálhat aközben éppen ezt cselekszi. A dogmakészités ezen módja felette érdekes és a szemünk előtt megy végbe. Nagyon jól szemléltethetjük a Mária szeplőtelen fogantatásának dogmájával. Am;kor legelőször Duns Sco- tus igazságként merte tanítani, hogy Mária nemcsak bűnt nem cselekedett, hanem eredendő bűn nélkül fogantatott, a legélesebb clleiiálással találta magát szemben, öt évszázadnál tovább folyt a harc. A dominikánusok támadták ezt a dogmát, a ferencrendiek és a'jezsuiták védelmezték. Eleinte mint kegyes véleményt eltűrték. A tömegek szívesen befogadták és a politika elősegítette. Később népszerű ájtatosságok és egy kijelölt ünnep szilárdabban alátámasztotta. Végül pápai szankcióban részesült; ekkor minden vitatkozás tilos lett és végre," 1854-ben IX. Piusz pápa nyugodtan kihirdette, mint az isteni kijelentésnek egyik kétségbevon hatat’an részét s mint olyan igazságot, amelyet örök kárhozat terhe alatt hinni kell. Eleinte tapogatóztak, azután propagandát csiná’tak melb t e s végül, mikor mindez eredménnyel jáit akkor örökkévaló igazságnak nyilvánították. A papságot i’letölcgez az eredmény nagyon értékes volt. mert miután egyedül saját tekintélye alapján bátorkodott egy dogmát kihirdetni, s ez a vál’alkozása sikerrel járt, a pápa könnyen igényt formá’hatott saját csalhatatlanságára. Hiszen saját kijelentését el tudta fogadtatni az Egyházzal! Érdekes volna ennek a dogmának hányattatásait követni ötévszázados létének folyamán, de nincs rá terünk. Két legújabb fej’eménve azonban sokkal érdekesebb, mintsem elmellőzhető lenne. Habár csak kisebb jelentőségűek, mégis mutatják, hogy honnan fuj a szél. Perrone, a jól ismert pápista teológus, állítólag kész voft elismerni, hogy a Szenti rásból vett idézetek és az egyházi atyákból vett tanitáEVANGEUKUSOK LAPJA
