Evangélikusok lapja, 1926 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1926-01-03 / 1. szám
Siertts/tAséi: LÉSÉIT Waste n.) RiatféMvatal: GYŐR, tv. kaavtat étfiltt. Ultit :l LUTHER-SZÖVETSÉG. Ptstatakaréktétztirlcstkbszánrr. 1290. ■lapította : DR. RIFFIY SÉNDOR pUsottk Sf«rk**itésért Itlclóa NÉMETH KÁROLY «»ptr«*. Meg jetiéit lfaftnbtnk«tvszer. vasárnap. ElklIztlésTtrrfffszévrt 80. félévre 40, naiveéévre 20, enes szám 2 tzar I. Hirdetési árak nepenezés szerint (Ijesztendő. A leltározások és mérlegkészítések ideje. Nem ártunk vele magunknak, ha mi is egy pillantást vetünk a múltba, és egyet a jövőbe. És s/ámbavesszük nyereségünket és veszteségünket. Vizsgáljuk úgy esetleges kudarcainknak, mint esetleges sikereinknek okát. A világháború óta mindig a jövő esztendőtől várjuk reményeinknek teljesülését, mert az óesztendó mindig csalódásokat hozott. Csalódásokat legalább is azoknak, akik jót reméltek, így vagyunk nagyjában az 1925. esztendővel is. Nem igen van okunk megsiratni elmúlását. Se mint magyaroknak, se mint magyar evangélikusoknak. Az országban és az egyházban még mindig igen nagy a pesszimisták és — a rossz- rnájuak száma. Azoké, akik semmiféle javulást nem akarnak felfedezni és meglátni, s akik sötétlátásukat jogcímnek tartják arra, hogy ölhetett kezekkel várják, amíg valahonnan csak be- leröpül a szájukba a sült-galamb. Valahogyan megnyugtat bennünket, ha sopánkodunk, és panaszainkkal igyekezünk magunkról minden felelősséget elhárítani. Erre a Micawberízmusra és Oblomoviz- musra legek la tánsabb példa evangélikus egyházi életünk. Széles rétegekben nemes vetélkedés folyik abban az irányban, hogy ki tudja élesebb szemmel meglátni egyházi életünknek sebeit és betegségeit, s esztendők óta élvezzük a pon- tosnál-pontosabb diagnózisokat. A mérlegek, a melyek készülnek azt a felkiáltást adják ismételten ajakunkra: Csoda, hogy még vagyunk! És az érdekes a dologban az, hogy ennél a pontnál tovább jutni nem bírunk. Miután ellebegtük panaszainkat, s igy eleget teltünk jól felfogott kötelességünknek, egy lemondó kéz- legyintéssel leülünk, vagy széj je lm együnk. Marad minden a régiben. A félmilliónyi magyarországi evangélikusság hamleti leikével önmagát rögzíti bele a télien tépelódésbe, a tétovázó bizonytalanságba. Akadnak újból és újból egyesek, akik a gomolygó ködbe ébresztőt trombitálnak, itt ott mintha mozdulna valami, de azután megint csak kínos nyöszörgések. Pedig nem igaz, hogy a helyzetünk olyan kétségbeesett volna, ahogyan némelyek feltüntetni szeretik. Nem igaz, hogy javulás nem mutatkozik. Az elterpeszkedő sötétlátásnak főleg két oka van. Az egyik az, hogy mikor valami eredményt 'tudnánk felmutatni, azt mindig kevésnek találjuk. Ezzel a lekicsinylésünkkel azokat, akik egyházunkért tényleg dolgoznak, elkedvetlenítjük, önmagukkal is, munkájukkal is elégedetlenné tesszük. A dolgozó minálunk és minekünk soliari dolgozik eleget. Mikroszkóppal keressük munkájának szépséghibáit és hiányait. Beleszakadhat a munkába, de mindig többségben lesznek azok, akik körülötte láhatlatikodnak és bírálják, mint azok, akik segítségére vannak és méltányolják. Hála Istennek, vannak ilyen dolgozóink, s adja Isten, hogy kedvüket ne 9zegje a közöny és a kritika. Lelkészeink, felügyelőink, tanítóink, kurátoraink között vannak szép számmal, akik olyan munkásságot fejtenek ki, a melyre ezelőtt csak húsz évvel is ugyancsak kevés példa volt. És remélhető, hogy az ébredés még szélesebb hullámgvürüket fog vetni, hogy az egyház vezető munkásai mind élénkebb tudatára ébrednek feladataiknak. Felismerik, hogy az egyháznál viselt tisztsé^rk komoly munkát, a lelkészek, tanárok, tanítók esetében a szó szoros értelmében életmunkát és nem mellék- foglalkozást jelentenek. De, miként említettem, a dolgozóinkat meg kell védelmezni a szájtátva bámészkodók lekicsinylése, semmibevevése és gáncsoskodása ellen. A másik ok, amely miatt a sötétlátók rémképei hatást kelthetnek, amiről — lapszerkesztő lévén -- saját tapasztalataim alapján tehetek bizonyságot, az egyházi közvélemény tájékozatlansága, s az illetékes tényezők részéről a tá
