Evangélikusok lapja, 1925 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1925-03-22 / 11-13. szám
Id2ö EVANGÉLIKUSOK LAPJA 19 Verető helyen elbúcsúztam a barátoktól, támogatóktól, jóakaróktól. Az utolsó helyen azokhoz kell volánom, akikkel szerkesztői inüködisem alatt szembe kerültem, illetve azokhoz, akik szembefordultuk velem. Az a mottóul használt páll ige őszinteségre kötelez! őszintén pedig azt vallom be, hogy, hitem szerint, a sajtónak feladata: prófétai szolgálat, líáallani a múlt tapasztalataira, erről szemlélni az eletet és formálni a jövendőt. Ez a szolgálat, tehát nem lehet szemethunyás, takargatás, hanem felfedés, céltüzés, kritikán alapuló építés. Nem szépeket mondás, hanem szépet- rkarás. A sajtó hivatása: nem csillogó mázat vonni a korhadó épületre, virágtakarót teríteni a mocsárrá, hanem ráeszmélteiül azokat, akikért « f« hete szó a fehér papíron megjelenik, eszmei feladatokra, önző célok elejtésére, a közös ügy tiszta szolgálatára, az igazság diadalára. — Minél jobban van összeforrva ez a hivatás olyan felelősséggel, melyért az Elet Ura von majd számadásra, annál igazabb. hogy a sajtó az az Isten országa területét forgató eke, melynek szarvára, aki ráteszi kezét, hátra ne nézzen, hanem »lőre. Ebben az előre menésben véltem megtalálni annak az én tartozásomnak korlátáit, melyek közé az Egyházam iránti szoretetemet belekényszeritettem. Tudtam, hogy az ev. sajtóról vallott nézetemet sokan nem fogják osztani. De ainig ez a nemtetszés nem tántorított el céljaimtól, addig készségesen javítottam az eszközöket ott és akkor, ahol ezek a célhoz- jutás útját rövidebbnek ígérték. Sokszor természetesen a hús és a vér e téren nem végzett teljes munkát. így jutottam olyan fordulatokhoz. melyeket ma fájlalok. így kerültek toliam alá clywn kifejezések, jelzők, szavak, melvek megírását »na, sajnálom, és amelyeket szeretnék meg nem tőr ténteknek tudni. így kerültem szembe olyanokkal, akiket sem sérteni, sem bántani nem akartam és akik akkor értettek félre, amikor semmi sem állott távolabb tőlem, mint a sértő szándék. Tudtam, hogy’ aki harcba száll, sebeket kap. A sebeket vállaltom és az bánt, hogv nem kaptam any- nyit, hogy' azok elviselése meggyőzhessen mindenkit az én szándékaim tisztaságáról. Azt is tudtam, hogy aki újságot ír, kiteszi magát annak, hogy a sorok közé sok olyan iródhatik. azokból sok olyan lesz kiolvasva, ami nem volt benne, ami nem lehetett benne azon szeretetnél fogva, melyet az újság szolgál. Most persze bánt, hogy voltak és vannak olyanok, akik feltételezik, hogy’ én a gyűlölettel és személyeskedéssel akartam azt az újságot írni. melynek sorai közé is csak feladataink fértek bele és abból csak az egymás iránti kötelesség sugározhatott ki. Tudom, hogy’ nagyon nehéz a magát megbántott- nak érzőt meggyőzni tévedéséről. De talán azt elhiszi nékem mindenki, hogy az igv érzőket szeretném kiengesztelni. mert .,a szeretet nem illeti gonosszal a felebarátot.“ Tudom, hogy egyesek soraimat kiengesztelhetet- 1 eneknek tartják. Ez az ő kritikájuk rólam. Azonban azt higyjék el, hogy az én kritikám azon kiengeszte- lődésért látott napvilágot, mely összefogja egyházunk ée annak igazsága érdekében a kritikusban élő erőket . . . Tévedtem, mert tévedhettem a kiengesztelődést kereső eszközökben, n módban, az útban, a formában. Sajnálom, hogy azok. akik tévedéseimet felismerték, a közös magasabb cél érdekében, engem meghagytak a tévedésekben és nem bizonyították velem szembeni fölényüket, kiválóságukat, hogy’ azokat elismerjék és kövessék az egyházunkért és a Krisztusért aggódók. Fölötte sajnálom, hogy ha akad csak egy valaki is az. ev. egyházban, akiknek ügyszeretet, lelkesedését nen» szolgált un; aki úgy véli, hogy ártalmára voltam annak a világosságnak, melyet az Evangélikusok Lapjának kellett volna felgyújtania. Nagyon kérem az illetőt, bocsássa meg ezt az én gyarlóságomat, ha másért, nőm is, úgy hát azért a mottóért, melyet e soraim alá irtain, »le amelyek teljesítésében ő különbnek érzi óh tudja magát . . . Aki pedig még azt kérdi, hogy mindezek elmon- «lására miért volt szükség»*m, annak mé*g elmondom a következőket: Epp»*n mámus 18-án történt, hogy egv flu állított b»* hozzám azzal a különös kérdéssel: helyesen eseh-kszmn-e. ha fölmegyek barátomhoz, ciki engem súlyosan megsértett én bocsánatot kérek töl»* azért, hogv neki a sértegetésekre alkalmat adtam? Arra a k»*r»l» semr<\ hogy ini készteti őt <*rr<* a ma szokatlan lépésr»*. egy könyvet tolt «*lém, F. W. Foerntemek „Az. »•let művészete“ cirnü könyvét, amelyből, kérésére, o következő sorokat olvastam el: ..Egy fin hevesen összeszólalkozott egyik pajtáséival és végre is egy hatalmas pofont kapott tőle. Dühösen ment haza és ho.-szut esküdött másnapra. Mikor azonban a szobájában ült és sötéten bámult a ^zoinszéilois háztetőkre, hirtelen ez. a gondolata támadt: Mi volna, ha kibékülnénk és magamra venném az. egész hibát? De mit szólnának elih«*z a többiek? Kinevetnének »s gyávának mondanának. Csakhogy nem gyávább dolog-e, ha nem juerem megtenni, amit akarok, ha megijedek a nevetéstől? É* ime, m«*gindult a nagylelkűség ismeretlen, sötét föbljére. ahol nein tudhatta mi vár reá. A szív»* ogy dobogott, mint a fel- fedezőké! Fölszaladt .a lépcsőn a barátja lakásához, egy nagyot nyelt és ann ik legnagyobb meglepetésére — így szólt: „Ugy-e csodálkozol, hogy eljöttem? Én is! De nagyon sz»*rett»*ni volna bocsánatot kérni tőled, amiért annyira fölingérelteleft, hogy megütöttél“. A másik egészen megzavarodott. ..Hiszen én vagyok \ hibás,«— dadogta. kérlek, n»* haragudjál“. Egy pillanatig csend volt a szobában, mialatt ők k«*tten zavartan néztek eg}’másra, mintha siégyelnék magukat, hogy a boxolásnái «'s a durvaságnál jobb utat találtak. Azután kezet fogtak... oly ünnepélyesen, mint akik valami nagy dolgot éltek át...“ Ezt olvastam. A fiút szándéka véghezvitelére bátorítottam. D«* megkértem arra. hogv jöjjön majd \ issza »V» mondja el. hogy mi történt? — A fiú visszajött és boldogságtól sugárzó arccal csak annyit mondott: „Foerster története megismétlődött...“ Kezet szorítottam a fiúval és ... leültem megírni „az utolsó szót“. Amikor végezetül megjegyzem, hogy egy fiú cselekedete által megértett 8 Zsoit. 3. és Máté ev. 21,Ifi. veséért hálása vagyok az én Istenemnek, „utolsó szavaimat“ megküldöm egyen kint mindenkinek, akiről tmlom, hogy szerkesztői munkáin rendjén bánátására voltam. Aki elhallgatta előttem kifogásait, tekints*» soraimat az ő nevére is megküldötteknek. Ezzel tartozom annak a l«*lkiismeretemnek, m«*ly arra ,.az utolsó szó“-ra kötelez: ,.S»*nkinek semmivel n»* tartozzatok. csak egymásnak szeretettel“. Budapest, 1925 március hó 22-ik napján. Dr. Kirchknopf Gusztáv s. k.. ev. lelkész. A kiadásért felelős: Dr. KIRCHKNOPF GUSZTÁV.
