Evangélikusok lapja, 1925 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1925-03-01 / 7. szám
1836 EVANGÉLIKUSOK LAPJA 3 örökké emlékezetes marad a szegedi evangélikusok körében. A szorongásig megtelt teremnek vendégsereg.* örömmel és :Ulva hallgatta Luther diadalénekét, az „Erős vár a mi Istentlnk“-et, melyet Fichtner Sándor kaniagy, hittestvérünk, vezetésével a honvédgyalogezred fúvós együttese adott elő. — A megjelenésében akadályozott Kaas Albert báró helyett, de annak nevében és megbízásából dr. Kirchknopf Gusztáv nyitotta meg az ünnepélyt. Miután átadta az összegvülekezetteknek előbb D. RaJfay S. püspök, majd Kaas elnök Írásos üzenetét, arról az üzenetről heszólt gyönyörű gondolatokban, melyet csak. reánk bízott Isten, a csonka Magyarország lutheránusaira. — Áhitatos csendben kezdte meg előadását Ovőry Loránd, ny. miniszter, a híres pesti ev. lelkésznek, uéh. Győry Vilmosnak fia. Szeged szenvedéseiről beszélt. Arról a sok vészről, amely az idők rendjén pusztította. Törökdulás, 8 tűzvész, árvíz pusztította B mégis virágzó város, ahonnan 1919 juliusá- han kiindul a nemzeti újjászületés. Szeged igazi erősségét nem az anyagiak teszik, de az erkölcsi értékek. Az evang. realizálására vállalkozzék az, aki benne él. Vegye fel e város a tiszta erkölcs fegyverzetét és megindítja majd ezzel a leszakított területek visszahódít ását. Szűnni nem akaró totazésnyilvánitá- köszönti meg Győrynek a Szeged lelkét érintő szavakat. Ugyancsak lelkesen fogadta a közönség az estély többi számait is. Mohiár Rezső «színművész >zuvalata, Benedek Árpái hegedűművész játéka. Fodor László (mindhárom tv.) énekes csengő tenorhangja meg nyerte mindenkinek tetszését, Feltüné*st keltett a budapesti Sik énekprofesszor tehetséges növendékének, az ev. vallásit Vass Manci operaénekesnö szereplése, aki elragadó művészettel adta elő Hildach: Tavasz és Deiraqua: Madárcsicsergés c. dalait — Miután az estélyrendező Tátrai Károly, h.-lelkész, megköszönte a szereplők önzetlen ingjenes munkáját és a közönség szives megjelenését, a Hymnusz eléneklésé-vel az ünnepség véget ért, hogy utánna az egyháztanács vendégül lássa a pestieket. — Ezen a szeretetla komát* több értékes felszólalás hangzott el. Tátrai K. a tüzeket gyújtó ideális pap eszményképére, az egyetemes papság elvét megszemélyesítő, egyháza érdekében örökké dolgozó férfiakra emelte poharát. Gvőry L. élete eszményképeire: József kir. hercegre, Darányi Ignác földmivelési miniszterre és nagyapja Székács József ev. püspökre hivatkozott, mint akik a szorgalmas munkán serkentői voltak. Dr. Rásó Lajos, a szegedi evangélikus nők buzgóságát emelte ki, dr. Kirchknopf G. a presbiterek pásztori leikéről beszélt. Dr. Benkő I. főgimn. tanár Székács József és Győry Vilmos életéből mondott, el orosházi kedves epizódokat, Zeman Zoltán tábori lelkész a katonaság és polgárság harmonikus együttműködését hangsúlyozta. A kiküldöttek a keddi nap folyamán hagyták el városunkat, azzal a jóleső tudattal, hogy lelkes embereknek nemes szivébe hullatták az ev. áldott magvait. Mi szegediek pedig azzal köszöntjük őket: még cHak egy-két ilyen ébresztő beavatkozást kérünk tőlük és Szeged ev. egyháza az lesz, amivé lennie kell: egy ragyogó pont egyet, egyházunk koronájában, a Krisztus szemefénve ! ... Szegedi. Fizessünk elő az Evangélikusok Lapjára! Van-e szükségünk lelkész! konferenciára? .,Aki azt mondja, hogy a bölcselkedésnek ideje még nem jött el, vagy hogy’ már elmúlt, hasonló ahhoz a botor lelkühöz, aki azt állítja, hogy még nincs itt az ideje, vágj' hogy már elmúlt az idejű annak, hogy boldogok legyünk.“ A halksznvu Epiku- rusnak e mondása cseng a fülemben, midőn leirom ezt a kérdést: ,,Van-e szükségünk lelkészi konferenciára?“ Oly természetes, hogy erre a kérdésre, miként erre: „Akarsz-e boldogulni?“ csak igennel lehet felelni. Időről-időre tartandó lelkészi konferenciákra akkor is szükségünk volna, ha nem vc«ztett háború után volnánk, hanem ha még mindig a béke bőség- szarujából dőlne reánk az áldás, mert a lelkipásztorok komoly tanácskozása, tapasztalat kicserélése, lelki elmélyülése nélkül, a visszamaradás, a lecsúszás következményei nélkül nem lehetett volna el oly nagy erkölcsi testület, mint amilyen a békebeli evangélikus egyház volt, A békében nem lett volna luxus, ma meg egy !e!ké*szi konferencia egyenesen életszükséglet, de több: csodnorvosság, melytől, nem tudom, joggal-e? nagy változásokat, Isten-áldotta gyógyulásokat várunk. Mert nagy bajok vannak köröttünk. Egyházunk temetői csendje az első, amire reá akarok mutatni. Mintha a fők megszűntek volna gondolkozni, az elmék Ítélni, a lelkek akarni. Az Evangélikusok Lapja eszméket pendit meg hozzászólás céljából, ideákat tesz ki közszemlére, de csak nagy ritkán reagál azokra valaki. Ki emlékszik egy vitára, melynek argumentumai az Ev. Lapja porondján mérték volna össze szikrázó kardjukat? De bocsánat, egy akadémiai tanár és egy egyházfelügyelő mégis cikkeztek és replikáztak a lap hasábjain egymásnak. De hol maradnak a lelkészek? Még a félelmetes protestáns-faló moloch, a reverzális sirám sem bírta őket flegmájukból kihozni! Mindenben egyetértenek .» szerkesztővel? Nincs már mondani valójuk? Nincs inár sorainkban senki, aki tollat forgatna? Ez a temetői némaság egyenesen elcsüggesztő! Ha már a gondolatkicserélés boltíves csarnokát, a sajtót senki sem keresi fel mondanivalójával, kísérőijük meg a lelkészi konferenciát, mert van, kell hogy legyen mondanivalója a lelki pásztoroknak az actio catholica aggályos napjaiban! Akkor, amikor egy aktiv miniszter: Vase József őfőtisztelendösége helyén valónak tartja Halasou, egy katholikus nagygyülésen azt mondani: „a magyar katholikusok nem mondhatnak le arról a jogukról, hogy a primhegedüt ők játsszák“, akkor, midőn egy legutóbbi vidéki katholikus gyűlésen azt a jelszót kiáltották bele egy sok ezer főnyi sokaságba: „nem regnum Christianum, hanem regnum Marianum“, akkor midőn egy kevéstudásu. de annál nagyobb hangú Pezonhoffer statisztikai könyvében a protestantizmust elavult ócska bútornak gúnyolja ki, akkor, mikor egy jezsuita atya legfelsőbb „imprimatur jeggyel ellátott, Rómában megjelent könyvében azt Írja, hogy a protestánsokat halálbüntetéssel kellőn«* elpusztítani, Tomcsányi páter meg leszögezni törekszik a tényt, hogy* a protestánsok tették tönkre az országot, akkor, amikor a Rómában körmenetben más céda könyvekkel egy (itt máglyán égették el a protestáns kiadású Bibliát, azt hiszem, ideje lesz uekün’-: „az álomból immár felserkenünk“ és komoly arccal, a veszély tudatában bár, de meg nem csüggedt lélek
