Evangélikusok lapja, 1925 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1925-09-27 / 38. szám
1 £VÁNÖ£LtlCU$Öflfó íiAPjfA riumnak igen könnyű dolga 'lesz, sőt a szanálók- nak is könnyű dolga lesz; a fizetéseket elnevezzük kedvezményeiknek és akkor fizetéshez senkinek sem lesz jogla; az egész életet itt ’Magyar- országon egy különleges kedvezménynek) teszik meg, s akkor az élethez sem lesz senkinek joga. Aki élni akar, menjen el Afrikába. Ilyen szemfényvesztő eljárás, amely a fizetésre először kitalál egy szót, azután megállapítja a szónak fogalmát, azután az uj fogalom értelmében elvonja a fizetést, sokkal átlátszóbb, mintsemhogy bárkit is tévedésbe ejthetne. A felvilágosítás azt mondja, hogy tulajdonképpen igen csekély összegről van szó. Ez persze teljesen relativ dolog. Lehetséges, hogy a kultuszminisztérium illetékes körei, szemében a szóban levő összeg csekély, különösen ha úgy vesszük, hogy a tanító »igen keveset utaz- hatik« és »betegápolási segítséget igen ritkán és igen kevesen vehetik igénybe«. A nyári vakáció tehát az utazásra nem alkalmas, és a taníttató szülők gyermekeiket nem látogatják meg. Valamint a Gondviselés különösképen őrködik a felekezeti tanítók és családjaik egészsége felett, úgyhogy betegápolási segítségre ritkán nyílik alkalom.. Lassanként a szartálási akció folyamán az illetékes körök előreláthatólag el fognak jutni annak belátására, hogy a felekezeti tanítóknak a Levente-egyesületekben való tevékenységlük és az iskolán kívüli népoktatás, valamint az ismétlőiskolai tanítás; és a kántori teendők miatt az étkezésre sem nyílik alkalmuk, s akkor a szavak fogalmából kifolyóan a fizetések teljesen beszüntethetők lesznek. Igein nevezetes mondata a felvilágosításnak a következő: »A kántorok kétszeres munkájának kétszeres díjazása nem az állam feladata«. Az illetékes körök nagyon okosan és klaszi- kus tömörséggel világosítanak fel bennünket. Azonban vagyunk bátrak megjegyezni, hogy itt is először a fogalmi zavarokat kellett volna megszüntetni. Tudniillik az egyházak a kántor- tanítókat igenis megfizették a kétszeres munkájukért, kétszeresen sőt egyes esetekben többszörösen, azonban az állam azt a fizetést, amelyet a gyülekezet kántorának adott, tanítói fizetésnek számította be, s ime most még egyszer akarja a kántori díjazást az egyházak nyakába varrni. Azok a hánytorgatott természetbeni fizetések voltaképpen kántori díjazások voltak, s csak az állam nyilvánította azokat tanítói fizetéseknek. A helyzet tehát röviden a következő: az állam a felekezeti tanítókat az államiakkal szemben fizetés szempontjából megrövidíti. Illetékes körök felfogása szerint a felekezeti tanítókat ezzel sérelem nem éri. A különbözetet fizetni az iskolafenntartó egyházaknak nem csak meg van engedve, de kívánatos is. A felekezeti tanítók tehát forduljanak fenntartó hatóságaikhoz. Vagyis az állam a tanítók 29 százalékának ád bizonyos »kedvezményeket«. A tanítóik 71 százalékának adja meg ugyanazon kedvezményeket az iskolafenntartó, a jelen esetben az illető egyházak. Ebbe az érvelésbe azonban egy nagy hiba csúszott be. Ugyanis az állam az egyháztagokat különben is annyira megadóztatja, s az állami adózás révén minden anyagi erejüket annyira igénybe veszi, hogy az egyházi adózásnak ilyen célokra való további fokozása legtöbb gyülekezetünkben keresztül vihe- tetlen. Ahol az állam már lekaszálta a rétet, ott az egyháznak nem marad kaszálni való. S az illetékes körök erről meg szoktak feledkezni, ök látják a szanálás kolosszális művét és nem veszik eszükbe, hogy az állami háztartás egyensúlyának helyreállitása a szanálási terv értelmében legyütt jár az egyházi, kulturális és társadalmi elgyengüléssel. Az állam felszív minden anyagi erőt, s nem hajlandó a felszívott erőből a nemzeti életnek az állam, mellett szintén fontos és szükséges szerveit támogatni. Az adókat beszedi, de a terheket lehetőleg lerázza a nyakáról, s mások nyákába varrja rendeletekkel és törvényekkel. Adott esetben ha a havi három, tehát évi harminchat aranykorona különbözetet az iskola- fenntartóknak kellene a tanítóknak megtéríteni, az uj egyházi megterhelés évente valamennyi egyházat véve 300.000 aranykoronát, vagyis öt milliárd papirkoronát tenne ki, amely összegből egyházunkra a 719 tanító után esne 25.884 aranykorona, vagyis négyszáznegyven millió papi rkorona. És ez még csak a családi pótlékkülönbözet. Akkor, midőn a gyülekezeték alaptőkéi valorizálatlan hadikölcsönlkötvényekben fe- küsznek, mikor az állam a békebeli adócsökkentési államsegélyeket valorizálatlanul fizeti ki, a mikor tehát nemcsak az egyháztagoknak anyagi ereje a magas állami adóterhek miatt, hanem magluknak a gyülekezeteknek teherbírása is részben a tőkék elpusztulása, részben az államsegélyek valorizálatlansága miatt a minimumra csökkent, az újabb és újabb terheiket az iskolafenntartó egyházakra hárítani csak olyanoknak lehet jóhiszemű és nem rosszakaratú szanálása, akik a helyzetet nem ismerik.
