Evangélikusok lapja, 1925 (11. évfolyam, 1-51. szám)

1925-08-30 / 34. szám

1925.

EVANOELfKUSOK LAPJA

5.

leknek kínja és agóniája; mert lelkűk — ha van lelkűk — tökéletes. A mienk nem az. Mi nem vagyunk a harmónia természetes állapotában; nekünk ezt a harmóniát meg kell valósítanunk, létre kell hoznunk, s a belső harmóniának megvalósítása a lélek megváltásának egyik alapjelentése, s ez egyik feladatod; ha egyáltalán van valami célja vasárnapi iskolai munkádnak, akkor az a célja, hogy a tanulókkal megtaláltasd a belső békének, a belső egységnek titkát. Természet szerint ez nincs meg bennünk. Nem születtünk jónak, a küzdelem állapotában születtünk. Ezért téves az önkifejlésnek manapság oly népszerű evangélioma, amely azt mondja, hogy ne legyen semmi kényszer, semmi fegyelem, semmi korlátozás az ösztönök és szenvedélyek terén, hanem engedjük, hogy a gyermek kinójje magát, kiélje magát kifejlesz- sze és kifejezze magát. Soha se mondd: »Ezt nem szabad.« Soha ne gátold a gyermeket. Ha ki akarod magadat fejezni, mielőtt volna éned, amit kifejezhetsz, nem jutsz el az egészséghez és a harmóniához, hanem a szó szoros értelmében eljutsz a pokolba; vagyis bensöleg foszlányokra tépetel. Az önkifejezés evangélioma, ha minden korlátozás mellőzését jelenti, a legnyilvánvalóbb csalás, amit valaha hirdettek. A szigorú és komoly fegyelemre nagy szükség van, s nagy szükség van arra, hogy a felszólításhoz »Tedd ezt« hozzátegyük azt is »Ne tedd ezt« A korlátozás az élet fegy el mezesének egy része, s jóllehet a korlátozás nem elnyomás, épen azért az elnyomás ellen küzdve, nem akarjuk eltörölni a korlátozást. Felette szükséges, hogy minden gyermek megtanulja bizonyos szenvedélyeknek megfékezését, azonban a korlátozás magában elnyomáshoz vezet és végzetes következményekhez, mert azon impulzusok, szenvedélyek és vágyak részére, amelyeket kiküszöbölni. vagy lerombolni nem lehet, kivezető csatornát kell találni. Valahogyan ki kell nekik jönni, de egységben és harmóniában.

Jóllehet nem születtünk természetszerű benső egységben, sem békében, mégis velünk született a természetszerű serkentés arra, hogy békességet és egységet találjunk és létesítsünk önmagunkban, s természetünknek úgyszólván az az alapvető ereje, ez az ösztön, hogy magunkban és tapasztalatunkban egységet hozzunk létre, s ennek két oldala van. Az egyik az ész, a másik a vallás, és a vallás az első, az alapvető. A szivnek egységére és az agynak egységére kell szert tennünk, de először a szív egységére kell szert tennünk; a vágynak, kívánságnak, óhajtásnak, szenvedélynek egységére. A szív egységére kell szert tennünk, mert valamennyien erősebbek vagyunk a szivünkben, mint az agyunkban. Nemcsak én, aki entuziaszta vagyok a szószéken, hanem még a pénzügyminiszter, a fizika-tanár, sőt a matematika tanára is — mi valamennyien erősebbek vagyunk a szivünkben, mint az agyunkban; a szív kormányozza az agyat. Folyt. köv.

Jegyzetek.

A jegyzetek írója abban a meggyőződésben él, hogy dr. Luther Márton Kiskátéjának gazdag anyaga, — hiába hogy népiskoláinkban tanítjuk, — egyáltalán nincsen kiaknázva. Ez a zseniális és ihletett könyvecske, talán éppen azért, mert tankönyv, nem az, aminek lennie kellene, az evangélikus család könyve és az evangélikus ember lelki elmélkedésének vezérfonala. Talán a jubileum alkalmával (1929.) rágondol egyetemes egyházunk, vagy Luther-Tár- saságunk arra, hogy megfelelő alakban való megjelentetéséről gondoskodjék.

Én már tevbe vettem, hogy a Kiskáté alapján foglalkozom egy értekezésben az evangélikus aszketikával, amelyről nemcsak hitünk ellenségei, de magukat »jó protestánsoknak« tartók és vallók is azt mondják, hogy' nincs. A terv terv maradt. Most más összefüggésben nézem a Kátét. Egy uj német folyóiratban (Zeitwende, 1925. 4. füzet) olvasok egy' cikket üutmann Bruno tollából: »Szomszédság és Újraépítés«. (349— 368. oldal.) A cikk állítólag feltűnést keltett az illetékes körökben.

Én általában nagy respcktussal viseltetem a németek iránt. Ha egy német valamihez hozzá fog, bizonyos, hogy »gediegen« és »gründlich« dolog kerül ki a keze alól. De néha erőt vesz rajtam valami szédüléssel elegy döbbenet is. Olvar. alaposan és következetesen dolgozik a normális német agy, hogy szabatosságában már szinte gépekre emlékezteti az embert. A gép munkája ugyan nem rossz. Idehallom a cséplőgépek bugását a szobámba. De például a cséplőgéppel nem lehet vetni. A cséplőgép csépel, a vetőgép vet a kaszálógép kaszái. így a német agyveló is. Beállítod és dolgozik kérlelhetetlen logikával, és vagy folyton kaszál, vagy' folyton csépel, vagy folyton vet. Egyoldalú.

így vagyok Gutmann cikkével is. Van egy gondolata: a szomszédságban rejlő szociális cs nemzeti erőket ki kellene építeni. Ez a gondolat úrrá lesz felette, s most már nem Iát, nem ismer, nem értékel mást mint a szomszédságot. Az egyház eddigi berendezkedése, a pap működése, a társadalom organizációja, az egyletek stb. mindez a gonosztól van. Eddig az ilven emberek is értékelték legalább a családot. Gutmann kaszálógépje lekaszabolja ezt is, nem tud vele mihez fogni. Leszólja a »Dorfkirche« c. folyóiratot, lesajnálja a »Nachbar« nevű (pedig ennek a neve legalább »Szomszéd«) néplapot, lecsepüli az úgynevezett utca gondozást. Mert ő valami egészen másra gondol. Mire? Egy' olyan »Nachharschaftra«, amely a népet megmenti. És azt képzeli, hogy van olyan Nachbarschaft mint Organeinheit, (mert a szavak és kifejezések és terminusok csak ugv dőlnek), amely erre képes. Állítólag az erdélvi szászoknál megtörtént ez a csoda. A bánáti sváboknál pedig most van kialakulóban. Hogv az erdélyi szászokat a Nachbarschaft tartotta-e fenn évszá-