Evangélikusok lapja, 1925 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1925-07-05 / 26. szám
1925. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 3. észre, különösen azoknak negyedik pontját illetően, amennyiben ez utóbbi lemérsékh. amaz dőbbeninek a megtorlásokra vonatkozó szigorúságát 9 igy gyakorlati kivihetőség szempontjából ez utóbbi célszerűbbnek mutatkozik. Az eddigi hozzászólásokból két ellentétes állásfoglalás vehető ki. A lelkészikar kívánja az egyházi fegyelem életbeléptetését, a világi urak ellenben, vagy legalább az a csoportjuk, amelyik e kérdéshez eddig hozzászólott, — nem. Ä két ellentétes vélemény valószínűen onnan ered, hogy a két csoport az egész kérdést más és más szemszögből nézi. Egy való tény, az, hogy egyházunk manapság sűrűbb és hevesebb agresszivitásoknak van kitéve, mint volt a múltban bármikor. Való tény az is, hogy híveink többször nem tanúsítanak kelló ellenállást ezekkel az aggresszivitá- sokkat szemben. Való tény az is, hogy mig a lelkészi kar részére akad bőven jó tanács, figyelmeztetés, sőt fenyegetés is az esetre, ha akármelyikük megtévedni elég gyönge lenne; addig a hívek részére nincsenek regulák, ők vígan, minden bántódás nélkül véthetnek az Egyház érdeke ellen, sót akár az egyházárulás bűnét is elkövethetik. Hiszen jellemző, fájdalmasan jellemző az, amit nagynevű tb. egyetemes főügyészünk ezzel a kérdéssel kapcsolatos észrevételeiben leszegez, hogy tudniillik: »a mi egyházi alkotmányunk az egyháztagok hűtlenségét nem minősíti fegyelmi vétségnek«. Hát én ennek a való ténynek és a belőle folyó következményeknek az alapján, amelyeknek keserű izét mi, lelkészek, élvezzük elsősorban, csak azt vagyok bátor kérdezni: helyes-e ez? megfelel-e ez a mi Egyházunk tekintélyének, jogos önérzetének és istenségeket, amelyeknek különböző kultuszai voltak, úgy tekinteni, mint ugyanannak az Isteni Léleknek manifesztádóit. Néhány ilyen kultusz uralkodott a.híveinek erkölcsi életén, de valamennyinek lényege mágikus szakramentalizmus volt: az üdvöt az iniciációnak és a kommuniónak helyes módja adta meg. Természetszerűleg nagy jelentőséget tulajdonítottak a korrekt szertartásnak, amely rendszerint igen kidolgozott volt. A papnak a korrekt munkát korrektül kellett elvégezni, másként a mágia nem hat. Egynémely kultusznak papjai cölibátusra voltak kötelezve. Izisz padjainak ton zu rája és gyolcs ruhája volt. A misztériumok filozófiai képzettségű tagjai természetesen tagadták, hogy üdvrendszerük alapjában véve irracionális mágia. Azt tanították, hogy ősrégi szent hagyomány birtokában vannak, és ismerik a szakramentum révén megszerezhető üdvnek útját, amelyen a hivő ujja- sztilethetik örökéletre. A keresztyénség abba a világba lépett be, amelyben a szakramentális vallások uralkodtak. A keresztyénség, miként a judaizmus, amelyből származott, exkluzív volt, és szerencsére bizonyos fokig megőrizte ezt az exkHiavtóást, de nem állott teljesen ellent az magas erkölcsi hivatottságának? megvan-e ott kellően támasztva az egyházmegóvó és egyház- építő munka, ahol az Egyház érdeke ellen büntetlenül lehet véteni? lélektanilag és pedagógiailag kellően megalapozottnak tekinthető-e ott a nevelői munka, ahol a nevelő kezében csak az »alma« van meg, ellenben a »vessző« hiányzik? S indokolt-e ilyen körülmények között azoknak a tagadólagos állásfoglalása, akik az egyházi fo- gyclem gyakorlását már a priori perhorreskál- ják? Az egyik cikkező ur, aki különben igen éles szemmel figyeli a dolgokat, azt mondja, hogy Egyházunknak egyáltaláhan nincs is joga egyházi cgyelmi szabályzatokat alkotni s ezt az állítását paragrafusokkal is igyekszik igazolni. Én igazán nem tehetek róla, hogy egyes meglévő paragrafusok, ilyen értelmezést is megengednek, azt azonban látom, hogy' Egyházunk fennállónak tartotta eddigeíé ezt a jogát és annak alapján a múltban gyakorolt is egyházfegyelmet, sőt egyes gyülekezetek helyi szabályrendeleteikbe is beiktattak olyan pontokat, amelyek egyházfegvelmi-jellegüek; s ez — nézetem szerint — helyesen is történt, mert hiszen legfőbb zsinórmértékünk: az Ujtestamentum — amint arra akárhány helyet tudnék idézni — szintén ismeri az egyházi fegyelmet és az őskeresztény egyház annak idején az egyházi fenyítéket alkalmazta is. Én a magam részéről az e tekintetben való merev negádót bevenni nem tudom. Mert a létező vagy nem létező, jól értelmezett vagy nem jól értelmezett paragrafusokon felül is érzek egyet, azt, hogyha — mondjuk — a Nemzeti Kaszinónak, vagy — mondjuk — akármelyik idegen eszmék beszivárgásának. Eleinte ment volt minden szacerdotalizmustól. "Miként a nagy Lightfoot püspök mondja, az Uj Testamentom- ban minden keresztyén egyformán pap. Nem található meg az a felfogás, hogy a keresztyének papi funkciói és privilégiumai az egyháznak szolgáira ruháztattak, vagy akár csak bízatták volna. Sőt még az apostolok idejét közvetlenül követő korszakban sincs határozott nyoma a S7acerdotalizmusnak. De mihelyt gyökeret vert, hirtelen felnőtt. Hamarosan a harmadik század közepe után — megint Lightfootot idézem — a palánta elérte teljes magasságát. A szacerdotalizmusnak lényege az a hit, hogy a papnak olyan szellemi hatalma van, amilyennel más hivó nem rendelkezik; vagyis a pap Istennek helyettese és nem csupán a gyülekezetnek képviselője. A kathoiikus hit az, hogy a pap Istennek helyettese, az igaz keresztyén gondolat pedig az, hogy a szükséges rend kedvéért meghatározott egyéneket kell rendelni a gyülekezeti istentisztelet legmagasabb cselekvényei- nek elvégzésére; az ékességnek és a jórendnek követelménye ez. (Folytatjuk.)
