Evangélikusok lapja, 1925 (11. évfolyam, 1-51. szám)

1925-05-17 / 19. szám

1925. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 3. embertársai előtt. De ha biblia-olvasás és imád­kozás idejében kopogtattak ajtaján, redók hú­zódtak hatalmas homlokára. Mikor Istenével be­szélgetett, akkor zavartalan csendességet paran­csolt maga körül. Mikor az ö Urának paran­csoló széke elé állott, nem akart senkit látni, hanem csak az ó Urát és semmi mást hallani, hanem csak az 6 szavát. Kiforrott tudós egyéniség. Régi és modern filozófusok rendszerének magas bércormaira fel- emelkedett. Elmélyedéssel kutatja az emberiség s különböző nemzetek történetét. Nem elégszik meg a történettudós részletező adataival, ha­nem a történetfilozóíiában a világkormányzó isteni hatalom örökkéváló, megmaradó igaz­ságait fürkészi. Róma és görög klasszikusok lábainál ül és mindennap tiszia szellemükön neveli lelkét. De az ó széleskörű tudományos­ságán is átvilágolt a Krisztus arca. Tanul ttheologus. Igazi példája a biblikus Tanult theologus. Igazi példája a biblikus széleskörű theologiai ismereteit, de azért a rend­szerező theologiai tudományokkal sohasem he­lyettesíti magát a Bibliát. Mint önmagát képző theologus benne él a Bibliában. Tudós és theologus egymással összekap­csolódó, egymást támogató összhangot alkot­nak az ö egyéniségében. Theologiai hitvallásá­nak mélyülését és szélesebb sugarát szolgálja tudományos műveltsége. Tudományos műkö­dése pedig sohasem zavarja theologiai meg­győződését. A tudós kezében is igazságok for­rása maradt a szent Biblia. Az apostol szerint az ö számára is »ebben volt a bölcseségnek és ismeretnek minden kincse elrejtve«. (Kol. II. 3.) Ezt a kiforrott, harmonikus, biblikus egyé­niséget beleviszi egész életébe és minden élet­munkájába. Igehirdetöi és lelkipásztori működése gyö­nyörűséges Krisztusarcot mutat. Fél évszáza­dig hirdette ebben a templomban az Isten Igé­jét. Nem saját bölcsességét, hanem Isten örök­kévaló akaratát. E templom szószéke és oltára tehetnek bizonyságot arról, hogy az ö igehir­detésében Isten hamisítatlan beszéde zendült meg. Ha ezek a templomi falak megszólalnának s újra visszavernék az ö erős hitétől áthatott és csodálatos szónoki képességével előadott prédikációit, újra megtelnék lelkünk tiszta gyö­nyörrel és egy jobb élet után való sóvárgó vá­gyódással. A krisztusi lélek teszi ót igazi lelkipász­torrá. Krisztusi érzéseket, krisztusi jellemvoná­sokat visz szeretetmunkájába. Látogatja a be­tegeket, imádkozva áll meg a szenvedők ágya mellett. Felemeli az elhagyatottság porából a szegény árvát és segítő jó lélekkel támasza lesz az. elhagyott özvegynek. Van-e valaki is ebben a gyülekezetben, aki ne érezte volna áldott szive jóságát, soha el nem fogyó szeretetének melegségét? Ugyanezen krisztusi arcot vetitette társa­dalmi működésére. Ez a város, amelyben élt és annak társadalma mindenkor bizton számit­hitünk mélyülését és tisztulását szolgálja. Nem szabadna úgy vennünk, mintha tökéletesen is­mernénk vallásunk igazságait. A régihez és ki- próbálthoz való hűségünket egyensúlyba kel­lene hoznunk abbeli készségünkkel, hogy uj ös­vényeket járjunk be és üdvözöljük az uj világos­ságot. A gazda, aki a Mennyeknek Országa felől megtanirtatott, jót és újai hoz elő éléstá­rából. A negyedik evangéliom a Vigasztalónak munkáját szintén ezen két szempont alá helyezi. A Szent Lélek eszünkbe juttatja mindazt, amit Jézus mondott és cselekedett. Tehát kell, hogy állandóan visszamenjünk Jézus történeti szemé­lyéhez; másfelől azonban a Szent Lélek el vezérel minden igazságra és felvilágosítja a tanítvá­nyokat mindazon dolgok felől, amelyeket Jézus nem mondott meg nékik, amig velük volt. Tu­dom, hogy a minden igazságra való elvezérlés- ről szóló szavakat néha csak az ösapostolokra vonatkoztatják; de ha Jézus imádkozott nem­csak a Tizenkettőért, hanem könyörgött azo­kért is, akik az ő beszédökre hisznek majd ő benne, bajos dolog a Léleknek további kijelen­téseit a keresztyének első nemzedékére korlá­tozni. Ha mi is benne foglaltatunk a Főpapi imában, akkor reánk is vonatkozik a Vigasztaló megigérése. Legalább, ami engem illet, tisztá­ban vagyok azzal, hogy a Szent Lélek vezér­lete és inspirációja nem szorítkozik az Ujtestá­mentom íróira, s nem hiszem, hogy hívek vol­nánk Urunkhoz, ha tagadjuk a Szent Léleknek velünk egyidejű inspirációját. Szóljunk még néhány szót az Egyháznak az igazsághoz való viszonyáról. A Keresztyénség fundamentomát alkotó történelmi tényeknek fö­lösleges ballasztként való elszórása végered­ményben Krisztus Egyházát darabolná fel. Ké­nyelmesnek tűnik fel azt mondani, hogy csak a Krisztus történetébe burkolt eszme a lényeges, és jelentőség nélküli dolog, hogy megtörtént-e vagy nem. Tekintsük tehát az evangéliomokat paraboláknak. Az is kényelmesnek tetszik, hogy ne törődjünk a múlttal, vessük magunkat saját jelen tapasztalatainkra és állítsuk össze hitün­ket ezen tapasztalatok alapján, tekintet nélkül a múltra. De mindezek tévútra vezetnek. A Ke­resztyén hitet nem parabolákban foglalt isteni kijelentés, hanem egy személyben történt ki­jelentés teremti meg. Jézus Krisztus mint testté lett ige, mint Istennek történelmi cselekedete újítja meg a világot és váltja meg az embereket. S az Egyháznak elsőrendű feladata mindenkor az marad, hogy visszavezessen bennünket mindazokhoz, amiket kezdett Jézus cselekedni és tanítani; hogy kényszerítse az embereket a Krisztus keresztfájáról és feltámadásáról szóló történet szemlélésére. Ha kettévágjuk azokat a kötélekeket, amelyek jelenünket összefűzik a

Next

/
Oldalképek
Tartalom