Evangélikusok lapja, 1923 (9. évfolyam, 1-35. szám)

1923-01-14 / 1-2. szám

6

BUAfiaáLklftUSOEt UAPtJH

rámát. Felnyitottam, átkutatták. Megint odébb pénzemre voltak kiváncsiak, később meg a jegyre. A kimenő ajtónál aztán megint igazolnom kellett magam s tudomásul vennem azt, hogy feleségem — ki kerülő utón tudott az ajtóig elvergődni — semmi szin alatt sem kísérhet — ha nem utazik maga is el — a perronra vagy pláne a vonathoz. Hát molesztáláshoz ez éppen élég, de távolról seni elég ahhoz, hogy a csempészeket és siebereket megcsípjék, legfeljebb ha azok is olyan ügyetlenek, mint a különféle vizsgálók. Minő egészen más volt ez alkalommal (hangsúlyozom, hogy ez alkalommal, mert néhány héttel előbb szülőközségem Rohonc vasúti állomáson az osztrákok még jobban kellemetlenkedtek) az osztrák viselkedése. Az osztrák vasúti kalauz azalatt, hogy egyik III. o kocsiban alkalmas helyet kerestem, fogta csomagomat s utánam hozta s útközben is válogatott előzékenységgel viselkedett az utasokkal szemben. Most, amikor a határszéleken uj honfoglalás folyik, amikor innen is, onnan is a sziveket akarják megnyerni, igazán intelligens s előzékeny határszéli közegeket kellene nekünk alkalmazni, akik különbek mint amazok. Ilyeneket találni a nagy tisztviselöfölöslegnél nem volna nehéz. S az intelligens, nyájas, barátságos, előzékeny modor egészen jól összeférne az igenis szükséges szigorúsággal s rendtartással, melyet, ha a helységgel, idővel s munkaerővel nem takarékoskodnak, jól és eredményesen lehetne érvényesiteni.

Sopron után az első állomáson, Ágfalván felszállt hozzám Scholtz esperes, akivel innen, mert hiszen Ágfalva egy év óta — sajnos — országhatár, együtt néztük hol a jobb, hol a, balkéz felől eső ablakon át a tőlünk elszakított szép országrészt, melyet az osztrákok „Burgenlandinak mondanak, de amely — úgy reméljük — Ausztria részére — mint egy fiatalember mondá — csak „Borgenland“ lesz. Ámde a hazát s még hozzá a szükebb hazát még igy kölcsönadni is végtelenül fáj. Hogy mit érez az ember, ha ilyen kényszerűségből „kikölcsönzött“ országrészen, szükebb hazáján megy által, azt csak azok a néma könnyek mondhatnák meg, amelyek ilyenkor végigfutnak orcánkon. Csak átmenni, átfutni szabad azon a szent földön, amely kevéssel ezelőtt még a mienk volt. Amikor az elmúlt nyáron az én szükebb hazámban, Vasmegyének északnyugati részében voltam s egy pillanatra megáshattam szülőházam s szüleim sírja előtt s azután szinte futólépésben sok régi kedves helyet bejártam, olyanformát éreztem, mint Jákob mikor hazájából „Isten házából s a mennyek kapujából“ volt kénytelen menekülni. Ott a szükebb haza földjén, ott láttam én is „a mennyei lajtorját“, ott láttam a régi családi bibliában a szülők neve mögött a nagyszülők s a dédszülök nevét, azután Dr. Luther Márton nevét, a patriarchák s próféták, az apostolok s az evangélisták neveit s ezek mögött jézus drága nevét s képét s aki öt látja, az az atyát látja s ahányszor csak ébren és álomban látom az én szükebb hazámat — s nem múlik el nap, nem múlik el éjszaka, hogy azt ne látnám — a mennyei atya vigasztaló szavát vélem hallani: „ismét meghozlak téged erre a földre!“ (Móz. I. 28. 15)

Hogy utitársam is ilyet hallott, gondolt, érzett-e, nem tudom. De hogy nehéz szive volt, azt észrevenni véltem. Őneki az a vidék, ahol most átnfentünk, második hazája lett. S ime az osztrákok elszakították leggazdagabb fii iáját, esperességének nagyrészét s úgyszólván egész választókerületét s egész máskép rendezkednek ott be, mint ahogy ő azt képviselőkorában elgondolta. Bizonyára jól esett utitársamnak, amikor a csalódások e mezején általment. hogy itt is, ott is egy-egy hivő s választópolgár szeretettel s ragaszkodással közeledett még hozzá s jól esett mindkettőnknek, rhikor egyik volt választópolgára szájából hallottuk, hogy az egyik kis faluban 120-an híven ragaszkodnak Magyarországhoz s várják az alkalmas pillanatot, hogy ezt tettekkel is bebizonyíthassák.

Savanyúkút „Burgenlandinak most „fővárosa“. Itt egy az osztrák viszonyokat jellemző megfigyelést tehettem. Egy leány az állomáson egy fél pohár vizet adatott magának s ezért 200, mond s ird kétszáz korona borravalót kellett fizetni. Persze Bécsben még szaporodtak ezek a megfigyelések. Ott egy elektromos vasúti jegyért, amelynek birtokában Südbahnhoftól a Westbahnhofra mehettünk, fizettünk 1700, egy Bécs—Passauig szóló III. o. vasuti1023

jegyért 20.800, (egy hét múlva ezt háromszorosára emelték, egy nem egész 3 dl ásványvízért 2200 osztrák K-át.

Az elektromos kocsiban különben egy igen barátságos bécsi suszterrel utaztunk, aki mihelyt megtudta, hogy magyarok vagyunk, ama reményének adott kifejezést, hogy a török-görög háborúba majd csakhamar belekeverednek a szerbek s igy aztán a magyarok is s akkor ők nekünk liferálják majd a muníciót s végtére majd — úgymond — az egész monarchia össze lesz megint ragasztva. S mint ez a suszter, úgy gondolkozott még sok egyszerű osztrák polgár s munkásember, akikkel Ausztrián való átutaztomban beszédbe elegyedtem. Ők egyáltalában nem azonosítják magukat azokkal, akik bennünket megraboltak. Talán a mi osztrák szomszédaink lassanként jobb belátásra jutnak, különösen ha olyan emberek, mint Czernin Ottokár gróf, volt külügyminiszter jár elől jó példával, mint tette azt nemrégen egy francia lap (Echo du Danube) hasábjain megjelent nyilatkozatával, amelyben a többek közt azt mondja: „Ami a magyarokat illeti, ott nekünk kell az első lépést megtenni, mert mi vettük el szövet ségesünktöl és szomszédunktól a Burgenlandot, meg kell tehát értenünk, hogy ez a seb még ma is vérzik és mi kiabáltunk volna elsőkül a magyarok hűtlensége ellen, ha fordítva történt volna a dolog“. (Folyt, köv.)

tiiiiiMiimimiiiiimiiiiiimiiMimmmimmMmmiiiimmimnimimmiiiiiimiinimi

Meditációk.

A benső szemlélődésről.

Ne sajnáld az időt, amelyet benső szemlélődésre forditasz.

Az emberek túlsókat tesznek, vesznek, kapkodnak és versenyeznek. Azt hiszik, hogy az ő lelkiéletük az örök súrlódásban nemesbedik, pedig csak kapzsiságuknak, hiúságuknak, hatalomvágyuknak ügyeskedéseit fejtik ki tökéletesre.

Ez a ragadozóknak, a lesvetőkn^k, az örökké éheseknek, az örökké nyugtalanoknak világa.

Ők is meglátják a szépet, a jót, az igazat, de mident csak hasznáért, gyönyöréért, hatalmáért. Nem ők emelkednek a magasságok felé, de mindent lehúznak saját alacsonyságuk körébe. Mégis cselekszenek a jóért is, akaratlanul szolgálnak az Igaznak.

Felköltik érzékenységünket, fájó sebeket ütnek rajtuk, hogy együtt érezzünk és szenvedjünk az elgázolt szépségek, a megalázott jóságok, a megtiport igazságok sorsával. Kényszerítenek, hogy magunkba szálljunk és a tökéletesség mértéke elé állítsuk önmagunkat s feltámasztják bennünk a megjobbulás vágyát.

Nem fogom többé mondani: azok a gonoszak! De magamat is részesnek érzem abban, hogy a szépségek, jóságok és igazságok szenvednek. Voltaképpen nem is ezek, hanem én szenvedek, mert nem vettem ki részemet az Élet szülő munkájából.

Óh fenséges Élet, ki világra akarja hozni bennem a szépet, a jót, az igazat!

Ezt a szent vajúdást érezned kell önmagadban és segítened kell az Istennek formáló, jóságos, nagy művészetét. Be kell látnod, hogy ebben sokat mulasztasz: ez a gyónás; neki kell látnod a szent munkának: ez a megtérés.