Evangélikusok lapja, 1923 (9. évfolyam, 1-35. szám)
1923-05-20 / 20. szám
HVrtfSGÓLulKUSOK LkAPüA 3 ljrj3 illeti meg az irányitó szerep. S hogy ezt biztosíthassa, nem elégszik meg csak a róm. hath, iskoláknál megválasztott róm. kath. felekezeti tanítókra való utalással, de seregszemléjében számba veszi a községi és állami iskolákat is, amelyeknek cikkíró szerint, túlnyomó többségében katholikus tanitók működnek. Mondhatom, hogy a mai időket semmiesetre sem tartom alkalmasnak arra, hogy szeparatisztikus törekvéseket tenyésszünk ki minden vonalon. A katholikus tanítóság sem arrogálhatja magának azt, hogy a többség, az erősebb jogán, a maga Ízlése szerint formálja át a tanügyi életet. És nem vehetnők megnyugvással, ha a községi és állami iskolák róm. kath. vallásu tanítói a katholikus szervezetekbe tömörülnének s a »pezsgő, mozgalmas katholikus tanügyi élet“ nekilendülésében tevékenykednének. Határozottan tiltakozunk az ellen, hogy félreértsenek. Nekünk semmi kifogásunk sincs az ellen, hogy a katholikus tanitók egyesületei a körükbe tartozó tagokkal a legpezsgőbb tevékenységet fejtsék ki. De azt már sehogysem tartjuk megengedhetőnek, hogy — amint az Haller István miniszterkedése alatt megtörtént — községi és állami tanítókat kényszerítsenek bele katholikus szakszervezetekbe. Cikkíró roppant fájlalja azt is, hogy a tanügyi életben nem vezet és nem érvényesül a katholikus szellem. És itt kifejezetten nem a katholikus egyesületek tanügyi életére gondol. Ellenkezőleg. Azt sürgeti és azt óhajtja, hogy a tényleges — s ezt a szót külön is aláhúzza — katholikus tanitók a számarányuknak megfelelő jogos helyet biztosítsák maguknak a tanügyi életben. Hát hogy gondolja ezt a tisztelt cikkíró úr? Katholizálni akarja a tanügyet ? Egyelőre csak a községi és állami tanitók felé sandít, de idővel a protestánsokra is rákeritené a sort? Nem, tisztelt cikkkiró úr! A tanitók akár katholikusok, akár mások, egyformán a nemzeti kultúra apostolai, a nemzeti érzés, hazafias gondolkodás vetemé- nyezői és gondozói. És tagadjuk, hogy a mi vallási érzületünkhöz való hűséges és állhatatos ragaszkodás akadályozna bennünket abban, hogy nemzetünk iránt érzett és vallott kötelességünket teljesítsük. Ereky Károly mondotta a napokban, hogy lehet valaki jó keresztény anélkül, hogy egy párthoz tartozna. Mi ezt az igazságot akként variáljuk, hogy lehet valaki jó hazafi, hivatását lelkiismeretesen betöltő tanító, ha nem is katholikus. És lehetnek a magyar nemzeti érzés bástyái azok az iskolák is, amelyeket nem az a bizonyos katholikus szellem leng át. Ne vegye rossz néven tőlünk a „Katholikus tanügyi élet“ Írója, ha hivatkozunk nemcsak Csonka-Magyarország, hanem az elszakított részek protestáns közép- és főiskoláira is, amelyek a legacélosabb jellemű, törhetetlen és tántoríthatatlan magyar kiválóságok egész seregét nevelték fel. Ma ezek reménységeink bölcsői. Ne bántsuk meg az amúgy is rettenetes sorsban vergődő véreinket azzal, hogy itt a szabad magyar földön a katho- lizálás lobogóját bontogatjuk. De voltak olyanok is, akiket nem elégített ki ez a szomorú, nehéz robot, gondolkozni kezdtek azon, miért van keblükben a vágy egy szebb, szabadabb, tartalmasabb élet után, miért vannak képességeik, ha sorsukat, munkakörüket a születés, a kifürkészhetetlen véletlen dönti el ? Miért van meg minden emberben a szabad lélek, amely saját hivatása, vágyai szerint akar élni, ha a társadalom arra kárhoztatja őket, hogy ezren dolgozzanak egész életükön át egy hozzájuk hasonló ember szeszélyéért? Annyi kérdés merült fel bennük egyszerre, amelyre nem tudtak felelni, hogy kegyetlennek, értelmetlennek látták az életet. Rabszolgaság volt nekik az élet, amelytől szerettek volna szabadulni. De voltak olyanok is, bár ezek voltak legkevesebben, akik másképen igyekeztek megfejteni az élet kérdéseit. Munkájuk célját keresték először. Ami készen volt belőle, abban néni sok örömük telhetett, de nem csüggedtek. A tervező céljait kutatták, mi lesz a műből, ha befejezték? Minél jobban beleélték magukat a művész terveibe, annál szebbnek, nagyszerűbbnek tetszett az épület, amelyet el kellett készíteniük. Elragadta őket a művész lelkesedése és minden haladást, amit az építkezés mutatott, örömmel üdvözöltek. Belátták, hogy nem a pharaónak, dolgoznak, hanem egy nagyszerű eszme megvalósításáért küzdenek. Belátták, hogy szépet és nagyot alkotni öröm, ha még oly kicsi is a szerepük a közös munkában, hogy az, amit végeznek, nem robot, de alkotás, ha azzá teszik azáltal, hogy erejüket, lelkesedésüket, odaadásukat, szóval egész lelkűket beleviszik a munkába. Belátták, hogy nagyot alkotni csak sok ember egyesült, fáradságos munkája árán lehet. Érezték, hogy a céltudatos, jól végzett munka örömet okoz, örültek annak, amit maguk alkottak, bármily durvának látszik is a munka. Ha a céljukra gondoltak, a lelkesedés erőt adott nekik, örömmel, felemelt fejjel jártak, csak a szabad, ragyogó kék eget látták és mindenütt a nagyot, szépet, virágzót látták. Igyekeztek minden szépet megérteni, összhangot, örömet kerestek és találtak mindenben, mig társaik, akik kétségbeesetten, lehajtott fővel jártak, csak a föld sarát, a férgeket látták. Szebb, jobb jövőről álmodtak és hogy eszméiket megvalósíthassák, önmagukat igyekeztek tökéletesíteni, művelni, nemesíteni. Megértették, hogy az élet közös, nagy építés egy olyan munkán, amely nagyszerű, habár terveit az építész nem adta kezükbe. Céljait csak sejthetik, de feladatukat, hivatásukat, amelyet el kell végezniök
