Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-12-31 / 52. szám
8 BUAfiGälilKUaOit UÄPtJfl A rajnai virágok könnye. A világ összes műveit nemzetei ünnepet szentelnek a százados jubileum alkalmából Petőfi emlékének. Még a Sorbonne büszke falai is a magyar költő dicsőségét visszhangozzák. És méltán.' Ő ? világ legnagyobb lírai költője. Jól tudjuk ezt. Tudjuk azt is, hogy neve bejárta, meghódította a világot. De csak az, aki már járt idegenben és önmaga tapasztalta, hogy mennyire nem ismer s ha ismer, mennyire félreismer minket, szegény magyarokat a világ, tudja megérteni azt az örömet, amelyet a magyar szív érez, ha a külföldet járva, Petőfi nevét mindenütt emlegetni hallja. Egyházunknak egy illusztris vezérférfia büszkén irta a minap, hogy irlandi utján egy gimnáziumi igazgatóval találkozott, aki Petőfinek nagy tisztelője volt és németből forditgatta költeményeit anyanyelvére. Hazajőve azonnal küldött egy jobb német fordítást az illetőnek. E sorok írója ez év folyamán többezer főnyi közönséghez intézett beszédet a lutheránus Németországban. Beszédébe belefüzte azt is, hogy Petőfi a lutheránus egyház fia és lutheránus iskolák diákja volt. E kijelentését viharos tetszésnyilvánítás követte. Petőfit az a sok ezer német mind ismerte és örült annak, hogy hittestvére volt. Mint ezévben legalkalmasabb alkalmi ajándékot, egy német Petőfi-kötetet küldtem ki nemrég egy hazájában ismertnevö német költőnek a rajnai Worrnsba, a szent emlékű birodalmi gyűlés városába, ahová sokszor elszáll magyar lutheránus lelkünk gondolata. Talán nem lesz érdektelen ideiktatnunk eredetiben azt a néhány szép versszakot, amely Petőfi olvasásakor született meg a Petőfiért rajongó lélekből. Csodaszép kertjének hervadó őszi virágai harmatkönnyel Petőfit siratták... Novembertag, die Gärten liegen d.a mit totem Herzen, Zu eisig war der letzten Nächte Kuss. Wie fühl’ ich meine Seele schmerzen, Weil ich an Petöfis Schicksal denken muss. An allen Blüten hängen Tränenperlen, Wie matt der Sonne Strahlen scheinen. Klagend streicht der Nordwind durch die Erlen. Mir ist’s, als ob die Blumen um Petőfi weinen. Das war ein Dichter ohne gleichen, Und seine Seele war vom Leid gekrönt. Aus seinen Liedern, seinen schmerzensreichen, Das Echo seiner Klage stöhnt. Er litt, wie alle Dichter leiden müssen, Weil sie einsam ihre Strasse gehn. Enttäuscht, mühseelig durch die Finsternisse, Wo Dörnen an den Wegen stehn. Und seine Seele war erfüllt so ganz Von heisser Liebe für sein sonngeküsstes Land, Für Freiheit, Schönheit, Ruhm und Glanz Und Frieden für sein Ungarland. 1922 So zog er hinaus im feurigen Hoffen Dem Feind und Bedrücker entgegen, Wo ihn ein grausames Schicksal betroffen, Wo er — vielleicht — einer Kugel erlegen ? November ist’s, gestorben sind des Sommers Farben; Durch meine Seele geht ein leises Beben: »Petőfi ist tot 1 Doch seine Werke leben! Er starb, wie grosse Helden starben.“ Blum Mária. MiitiMiiiiiiiiifitnntiiiiiiiiiiiiiiiiiKiiiiitiHitiiiiiniiiiiiiiiiHiMHiiiimiinnimnimmiii Homokórák. A halál tornácában állottam, távolról néztem a homokórák lassú pergését. Amint egy-egy homokóra kiürült itt] egy élet lobbant ki alant a földön. Komor méltóság lebegett a halál tornácának hatalmas boltivei alatt. Közelebb léptem az órához, s ime, láttam, nem mindegyikből szitálódik közönséges finom homok alá, hanem az egyikből durva kavicsba másikból olvadt arany hull ; emitt vér szivárog, amott könnyek peregnek; alul az alsó üvegburok helyett az elmúlás mélysége tátong; oda hull minden alá ... De lám, itt előttem mily csodálatos óra pergeti finom szemeit! Fénylő gyöngyszemek hullanak egyre, szaporán, Az egyik vakító ragyogással, mint egy lefutó csillag az augusztusi égbolton ; a másik tüzesen, mint egy üstökös, maga után hosszú fény- sávot hagyva, amely még aztán is sokáig lobog, mikor a tüzes gyöngyszem rég eltűnt. Majd egy egyszerű fényű gyöngy pereg, de amint aláhull, csilingel, mintha ezüst harangsziv rejtőzne benne. Különféle nagyságúak jönnek aztán, de mindegyik szindús és elbűvölő hangú. Végül egy szivalaku esik le nehézkesen, közepén ketté hasadva s a hasadáson mintha vércseppek ragyognának ... Az óra ekkor csodálatos zengéssel szétpattant, mintha egy arany harang hasadt volna ketté. Néztem alá: hova hullottak ezek a különös alkotások ? Alant nem az elmúlás mélysége állott, hanem messze, nagy távolságban egy kis földgolyó : arra hullottak ezek a vakitó ragyogásu és édesen csengő gyöngyszemek, -— az emberi szellem alkotásainak világába. Kinek az életórája lehetett ez — halkan szóltam — amelynek fénylő tartalma nem az elmúlás, hanem az emberi szellem halhatatlan alkotásainak világába röpült alá, s ott tíindöklik és zenél tovább ?!... Komor méltóság lebegett át a halál tornácán. Hang nem hallatszott, de az elpattant homokóra helyén egy pillanatra mintha Petőfi megdiesőüh szelleme nézett volna merőn szembe. Kutas Kálmán. uijiiiiiHiiiuiiiiHiiiiiiimiiiiiiiiniiiiiMiMiiiiiiiimiimiiiiiiimiMiiiiiiiiiiiini immun Uj egyházkerületi felügyelők. A dunántúli és a tiszai ev. egyházkerületek felügyelői széke betöltést nyert. Előbbibe Ostffy Lajos volt főispánt, utóbbiba Dr. Zelenka Lajos kúriai birót ültette a hívek bizalma. Az uj felügyelőkről legközelebb bővebben fogunk irni.
