Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1922-11-26 / 48. szám

HVAJlGÉIklltUSOIt UflPüfl 1922 € A magyar leányzó pedig felkelt. Bármily hihetetlenül hangozzék is a hir, már is felkelt s járni kezd. Mert nem halt meg, csak aludott. Aludott, mert nem volt hite. Alvása akkor kezdődött, mikor századok előtt Isten kegyelme helyétt földi hatalmas­ságokra kezdett támaszkodni; s álmából csak most ébredt fel, midőn tengernyi szenvedés után Jézus közeledé­sét hallja. A magyarság nem tizenkét, de négyszáz esztendőn át szenvedett vérfolyásban s most ébredező hittel, egyre fokozódó reménységgel s a kereszt meleg szeretetével maga is közeledik Jézushoz. Valami azt súgja lelkében, „ha csak ruháját illetem is, meggyógyulok*. És igaza van. Bármily csekély legyen is az az érintkezés, melyet önszán­tunkból teremtünk meg önmagunk és Jézus között, a lelki kapcsolat, ha egyszer létrejött, soha el nem szakad. Ha betegségünk tudatában s gyógyulásunk biztos reménységé­vel illetjük Jézus ruháját — a gyógyulás biztos lesz. Biz­hatunk a jövőben, mert hitünk megtartott minket. amficmmRmnmutimrttin iiiiimiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiitiiiiuiiituinm KÜLFÖLD. A reformáció a skandináv államokban. Irta: Johnson Gisle, norvég lelkész és misszionárius. Öt skandináv nép van, melyeknek mindenike luthe­ránus, teljesen önálló egyházzal és egyháztörténettel: a svéd, norvég, dán, izlandi és finn. A következőkben csak a három elsőről lesz szó. A kontinensen és Angliában a reformáció nem jött hirtelen, hanem mindenütt — részben igen hosszú előtör­ténete volt. Elég csak Wald, Wicklef, Savonaróla és Húsz nevére hivatkoznom. Ez az előtörténet az északi államok­ban teljesen hiányzik. Talán túl fiatal volt hozzá odafönt a kereszlyénség. A keresztyénség először Norvégiába jutott el, mégpedig 900 körül. Szent Olaf király halálanapját, 1030. julius 29., tartják a norvég keresztyénség születés­napjának s e napot mint nemzeti ünnepnapot ünnepük. Dániában és Svédországban már Ausgar is prédikált, de száz évvel Olaf halála után Svédország még mindig elég pogány volt ahhoz, hogy Sigurd norvég király keresztes haddal vonuljon oda. A középkor nagy keresztyén mozgalmaiban való részvételre a skandináv keresztyénség még nem volt elég érett. A Szentföldi keresztes hadjáratokban csak Norvégia vett részt. Csak száz évvel a reformáció előtt kisérelte meg Svédország, hogy részt kérjen magánakEurópa vallásos életében és pedig Szent Brigitta személyé­ben, a Szent Brigitta-rend megalapításával. Azonban ő az egyedüli egyéniség, aki általános égy háztörténelmi sze­repre jutott. A skandináv népek még fiatalok voltak, ahol volt élet, de nem volt annyira problémákat hajszoló és a katolicizmus enyhébben lépett fel körükben, mint egyébütt, talán mert Rómától távol esett tőlük, pl. a papinötlenség soha sem valósult meg ott. Hogy az északi államok lutheránussá lettek, az tel­jesen királyaik műve volt. És a protestantizmus csak nagy- nehezen tudott ott gyökeret verni. Sok tekintetben még ma sem azok az északi áüamok, amit általában protes­tánsnak szokás nevezni. Érezhető, hogy ezek a népek tulajdonkép sohasem protestáltak a katolicizmus ellen, soha vallásháborút nem viseltek, soha sem voltak protes­táns mártírjaik. A részletes történetet Dániával kezdjük Dániában és egyidejűleg mint uniókirály a másik két országban is, 1513—1523-ig II. Krisztián uralkodott. O volt kétségkívül Dánia legtehetségesebb királya. Ideges, zabolátlan és heves természetű ember volt. V. Károly csá­szár sógora és Bölcs Frigyes unokaöccse volt. Vallási meggyőződését illetőleg ingatag volt, de mindenesetre ellensége volt a nemességnek, a nagy uraknak és a főpap­ságnak is. Ö kezdett német teológusokat Koppenhágába hivni. Luthert magát is meghivt?, de nem ment el, elment azonban Karlstadt, Luther riválisa és későbbi ellensége. Csak rövid látogatást tett, amelynek semmi további jelen­tősége nem volt. Fontosabb volt a király reformációi tör­vényhozása. Azonban Rómával formálisan sohasem szakí­tott. Miután trónjáról elüzetett, I. Frigyes lett a király, aki határozottan lutheránus érzületü és gondolkodású volt. 1524-ben jelent meg az uj testámentom első dán fordítása Lipcsében, mint egy malmöi polgármester munkája. E király alatt a nép körében is észlelhető a népnek egy bizonyos megmozdulása a lutherizmus felé. Az ezidőben tartott országgyűlések mindinkább tekintettel vannak rá és elismerik azt. A mozgalomnak szellemi vezére is támad Tausen Hans személyében, aki Dánia reformátorának nevezhető. Parasztfiu volt, barát, Wittenbergben tanult, hazatérte után kolostori prédikátor lett, de lutheránus szellemben prédikált, amiért lezárták, ámde börtöne abla­kából az odagyült tömeghez prédikált, mignem szabadon bocsátották s a mozgalom élére állhatott. 1. Frigyes után III. Krisztián került a trónra, aki sziwel-lélekkel lutheránus volt. Az 1536-iki koppenhágai országgyűlésen megszüntettette a régi egyházat és nfeg- szerveztette a lutheránus államegyházai, úgy, ahogy az máig is fennáll. Meghívta Luther barátját, Bugenthagent, aki a királyt és királynét megkoronázta és az uj püspö­köket felavatta. (Folytatása következik) nniiiitiiiniRinimiiiiiiiniiiHiinMiitiiHmiirmimnRitniiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii Rovás. Esterházy Miklós gróf a „Magyar Kultúra* novem­beri számában élénken tiltakozik a főrendiháznak oly értelmű reformja ellen, mely szerint a katolikus püspöki kar helyzete a többi keresztény egyház elöljáróinak hely­zetével egyenrangúnak nyilvánittassék. Teszi pedig ezt annak a kijelentésnek előrebocsá­tásával, hogy az 1848. évi XX. t.-c. intézkedései ellen „lázitani eszeágában" sincs. De hát egy másik jeles gróf, Zichy János a legutóbbi katolikus nagygyűlésen tartott megnyitó beszédében hangsúlyozta azt, hogy a katolikus egyház „Magyarország történelmi tradícióinak* a katoliciz­musban való gyökerezése (?) révén tényleg uralkodó lett s „ezen az alapon szerzett, tehát tiszteletben tartandó jogokv kai rendelkezik"; miért is Esterházy gróf ezen jogokat a főrendiház reformjánál is érvényesittetni kívánja. Nekünk szintén eszünk ágában sincs lázitani a katolikus püspöki kar ellen; de mi úgy tudjuk, hogy az 1848. évi XX. t.-c. a bevett vallásfelekezetek között töké­letes egyenlőséget és viszonosságot statuált s ezzel a Habsburgok politikájában s korántsem a magyar közszel­lemben gyökerező felekezeti egyenlőtlenséget megszün­tette. Azt is feljegyezte a történelem, hogy a katolikus vallás uralkodó voltának megszűntét nem ugyan egy gróf, de egy hercegprímás állapította meg akkor, midőn ezt a megállapítást az egyház érdekei megkövetelték. Miként azonban a katolikus egyház uralmi helyzete nem ezen primási kijelentés következtében, hanem a tör­vény alapján szűnt meg, — úgy nézetünk szerint abban a kérdésben is, hogy vannak-e még a katolicizmusnak bizo­nyos előjogai s ha vannak, úgy melyek azok, — koránt­sem a gróf urak nézete, hanem egyesegyedül a törvény az irányadó. A törvényeket pedig a nemzeti közszellem alkotja ; s miután az 1848. évi XX. t.-c. ellen most már azok a katolikus főurak sem lázitanak — mint mondják — akik unokái az 1848-iki országgyűlés felsőtábláján ezen törvény meghozatala ellen küzdött főnemeseknek, tehát ez a tör­vény nyilván az ő felfogásuk szerint is legfeljebb csak végrehajtásra s nem „visszacsinálásra“ szorul: nyilvánvaló az is, hogy a főrendiházat a magyar közvélemény csak oly értelmű reformálás mellett lesz hajlandó visszaállítani, mely a keresztény egyházak főpásztorainak egyenrangú voltát is kidomborítja. Értesítjük olvasóinkat, hogy ezévi karácsonyi számunkat bővebb tartalommal jelentetjük meg. December 31-én megjelenő számunkat pedig egész­ben halhatatlan költőnk, Petőfi Sándor emlé­kezetének szenteljük.

Next

/
Oldalképek
Tartalom