Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-10-22 / 42-43. szám
1922 HVAnOálilKUSOK LiAPdA 5 Kiss István. Röviden megemliíettük már, hogy a Dunán- inneni evang. egyházkerület püspökévé Kiss István nógrádi főesperes, sámsonházai lelkészt és püspökhelyettest választották meg. Az uj püspök közvetlen utódja az egykori integer Dunáninneni egyházkerület nagynevű püspökének, Dr. Haitik Frigyesnek, kinek három év előtti sirbaszállásával, nemzetünk katasztrófális összeomlásával egyidejűleg omlott össze a régi egyházkerület is. Kiss István a nógrádmegyei Felsőpetényben 1864 aug. 15-én született. Édesatyja előbb . fdáőpetényi, majd t algagyörki (Pest megye) lelkész volt ÉdHanyja, született pannágel Vilma, leánya volt az egykori soltvadkerti ev. lelkésznek, ki hazafias meggyőződéséért az osztrák kényuralom alatt börtönt is szenvedett. Kiss István mint mag- lódi, majd balassagyarmati káplán kezdte meg papi pályafutását s mikor 1890-ben Sáinsonházára költözött mint e gyülekezetnek rendes lelkésze, törhetetlen hazafiságáról s őseitől örökölt forró egyházszeretetéről már általánosan ismert s köztiszteletben részesült férfiú volt Rövidesen főjegyzője, majd tanügyi esperese, végül főesperese lett az akkor még 47 gyülekezetből állott nógrádi egyházmegyének. Mint a megcsonkított egyházkerület legidősebb esperese Baltik püspök halála óta püspökhelyettesi minőségben kormányozta a kerületet, mely ót most érdemei elismeréséül a főpásztori székbe emelte. Adja Isten, hogy hajlott kora mellett is jó erőben gondozhassa a reá bízott nyájakat; s érje meg azt az örömöt, mely minden evangélikusnak legnagyobb öröme lesz: a dunáninneni egyház- kerület ősi integritásának mielőbbi helyreálltát. itiiiMiiiiiiniiiiitiiiiiimiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiumiiiiiiMiiiiiiiuiiimiHiiiiiiiiii Mi — és a biblia. Máté 22. J4-46. A magyar protestantizmus — miként maga Jézus — mindig ki volt téve a farizeusok kísértéseinek. Azok, akik a mi hitünk igazságaiban, hivatásunkban és nemzetfenntartó erőnkben kételkednek, nagy előszeretettel furakodnak híveink közelébe s abban a téves hitben, hogy tudásuk halmaza s a paragrafusok tömkelegében való eligazodásuk az igazi törvénytudás, hatalmi gőgjükben gyakran intézik hozzánk azt a kérdést: melyik a nagy parancsolat a törvényben ? Nekünk evangélikusoknak, kik egész tudásunkat, erőnket a bennünk lakozó Krisztustól nyerjük, a feltett kérdésre nemcsak Jézus szavaival, hanem az ő szivével, leikével és elméjével kell megfelelnünk. Tettekkel kell bebizonyítanunk azt, hogy mi az Urat és felebarátainkat valóban szeretjük. Szeretnünk kell az Istent teljes szivünkből s habozás nélkül kell feláldoznunk mindent, ha ezt az áldozatot az ő dicsősége megköveteli. Szeretnünk kell őt teljes lelkűnkből, mert a mi lelkünk, Isten lelkének egy atomnyi részecskéje s mentői közelebb állunk hozzá, annál erősebb az ő lelkének saját bensőnket is átjáró kisugárzása. Es szeretnünk kell őt teljes elménkből, mert mindaz, ami körülvesz minket e földi világban, az Ur alkotása s az ö teremtő elméje a mi agyunkkal is dolgozik. Ámde Isten igazi szeretete egyszersmind a szeretet vallásának is szeretete. A második nagy parancsolat Jézus szavára lett a hit lényege, sziklaszilárd szegeletköve. relebarátjaink szeretete az evangélium népeinél nem puszta szólam, nemcsupán a szeretetlen magaviselet megfékezése, nem negativum, hanem «embertársainknak önzetlen, odaadó szolgálata, a szeretetnek szeretetet fakasztó, fáradt lelkekben is nemes magvakat érlelő, bővizű tavaszi esője. Ha mi e két nagy parancsolatot Jézus szellemében hiven betartjuk, úgy mi leszünk a kérdezők s az előbbi kérdezők a felelni tartozók. Dávid fiának ereje Dávid Urává lesz bennünk s mert a mi kérdéseinkre senki sem fog felelhetni, ellenségeink sorra elnémulnak. Efez. 4. 22—28 A felebaráti szeretetnek hajszálnyira sem szabad kisebbnek, lanyhábbnak lennie, mint aminö önmagunk szeretete. A régi élet szerint való ó ember ezt a nagy parancsolatot azért nem értette meg soha, mert a lelkében élő csalárd, gonosz kívánságok csak saját érdekének kielégitését tartották szem előtt; felebarátainak szükségletei, kivánságái, jogos igényei figyelembe sem jöttek. Jézusi életet, uj életet tehát csak akkor kezdhetünk, ha a régi élet szerint való ó embert levetkezzük s fel- öltözzük azt az uj embert, melyről az apostol szól. A megújulásnak pedig a mi elménk lelke szerint kell végbemennie, mert be kell látnunk, hogy igaz élet, szent élet csak ez az uj élet lehet. Felebaráti szerétéiről is csak akkor lehet szó, ha levetjük a hazugságot s felebarátainkkal szemben őszinték, igazmondók leszünk. Mert ennek a szeretetnek az a tudat képezi alapját, hogy egymásnak tagjai vagyunk, ha tehát akár hazug beszéddel, akár gonosz tettekkel egymásnak ártunk, önmagunknak okozunk kárt. Az uj eletet élő embernek nagy kincse van. A lelki- ismeret az, mely megszólal, mielőtt lemegy a nap s megkérdezi őt: haragszol-e ? nem vétkeztél-e ? Az evangélikus ember erre a kérdésre minden áldott nap megfelel s ha felebarátjával viszálya volt, addig nem hunyja le szemét, mig társával meg nem békül. S ha a békülés ára talán tulmagas is, mert esetleg felebarátunk vétkét is magunkra venni vagyunk kénytelenek, tegyük meg azt készséggel, jó szívvel. A lelki enyhülést meghozza a munka, a jóknak cselekedete s az a tudat, hogy ha hitünk van, úgy hitben s földi javakban is feleslegünk van. Van mit adnunk annak, aki szükséget szenved. ■Hiiiiiiiiiimuiiiiiiiiuiuiniuiiiiiiiiiiimiiiuniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiai Rovás. Eredmények és hiányok címen az „Uj Nemzedék-4 okt 14-iki számában vezércikk jelent meg, mely a katolikus nagygyűlésről gyakorolt bírálatát ebben foglalta össze: sok szép szó és kevés tett. Hogy a katolikus nagygyűléseket eddig is többnyire a szónoklatoknak, imádkozásoknak és felvonulásoknak nagyszerű tömeghatásai, nem pedig a nagy cselekedeteket szülő nagy elhatározások tették nagygyűlésekké — ezt mi is láttuk; de a felekezeti béke érdekében szóvá soha nem tettük. Most azonban, hogy e tényt egy katolikus lap állapítja meg, talán szabad nekünk is véleményt nyilvánítani Az „Uj Nemzedék" az egységnek, a konkrét célpontok kitűzésének hiányáért rója meg a nagygyűlést s megalkuvás szerű lanyha katolicizmusról panaszkodik. Pedig a Bangha —Zadravecz—Pezenhoffer-féle triász működése talán nem is olyan lanyha sa Regnum Marianum célpontja is elég konkrét, elég egységes. A hiba tehát alighanem másban van. A katolicizmus egyes vezetői abban a téves illúzióban ringatják magukat, hogy a kereszténység csupán katolikus alakjában nemzetfenntartó erő. Nem csoda tehát, hogy ez a téves kiindulási alap téves célpontok kitűzésére s a vezetők után induló tömegek között szép számmal fellelhető katolikus egyéniségeknek eltérő felfogása folytán ingadozó, tétovázó elhatározásokra vezet. Nagy tetteket csak a realitások tiszta felismerése szülhet. Márpedig a reális valóság az, hogy a nemzetet valláserkölcsileg a tekintély elvére alapozott s egységes szerkezetű katolicizmusnak s a szabadság eszméjére épitö s szakadozottsága folytán az egyéni hit erejét annál inkább érvényesítő protestantizmusnak kölcsönhatása tartja fenn. A Zichy Jánosok és Csernochok szavát ma még tulharsogják a Halierek és Zadraveczek. Ha utóbbiak letűnnek a horizontról s a külső, hatalmi érvényesülést kereső katolicizmust egy befelé néző, építő munkát végző olyan hitbeli fellendülés váltja fel, mely nem reverzálisok
