Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1922-01-22 / 4. szám

4

EVÄflGBlilKÜSOH; IkÄPJR

1922

At athéniek és a tekintély.

Mikor Pál apostol Athént meglátogatta, a nép lelkesedve hallgatta szavait. Az apostol elbírálta a nép jellemét, mondván, hogy idejüket arra fecsérlik, hogy egymásnak újságot mondjanak vagy egymástól újságot halljanak. Azóta mondjuk athéninek azt, aki értékesebbnek tartja a tudakozást, mint a meglévő őrizgetését és aki éppen azért sohasem becsülte meg amije van s nem bírta megszerezni, amire vágyott.

A mi korunkon nagyon meglátszik az athe- nismus. Jelentkezik kedvtelésünkben, divatunkban a közérdeklődés gyors változásaiban. Reátalálunk testi életünkben is: nevezetesen az újfajta betegségek nagyszámában és a különcködő gyógymódok hóbortos terjedésében. Az értelmi világ a szenzá- iós elméletek hőseire hallgat, valójában nem azért, hogy elméleteiket elfogadja, hanem inkább újszerűségük miatt. Sok beszédre ad alkalmat -egy két- laki lélektan, amely képzelt lelki reáhatásokkal foglalkozik. „Az új gondolatnak“ is sok a követője. Azzal kérkedik, hogy új és igy megmenekül a gondolat tűzpróbájától, a vallások szószólói szinte üzleti módon versenyeznek abban a törekvésben, hogy különleges elméleteiknek követőket toborozzanak. A régit lenézik, mert megszokott és az újat úgy ajánlják, mint ahogyan a szerencsejátékos szokta a játékot megnyitni: egy csak nyer talán a sok közül.

A nép tömegeit érthetetlen módon beleédesgették a tapsolok karába, akiket megtanítottak arra a kiáltásra: „Vezető kell a világnak“ és hogy fussanak minden olyan ötlet után, amit ügyesen reklámoztak. A valóság az, hogy vezetőkben nagy a túltermelés és nem is vezetőkre van szükség, hanem tekintélyre.

A tekintély oly elvekismereténalapszik,amelyek a próbát kiállották, a bizalmat megszerezték s holnap éppen úgy hatni fognak, mint hatottak tegnap. A tekintély bizonyos megállapításokat termel, amelyeknek mértékével körülményeket és alkalmakat mérhetünk. A tekintéllyel együttjár a szilárdság, amelyet egy-egy elmélet szele a maga irányából ki nem zökkent. Azt a tudatosságot oltja belénk, hogy igazunk van és ez olyan belső hang, mely az embert hivatása végzésében bátorítja. így aztán meg vagyunk óva a demagógok hóbortjától csakúgy, mint attól, hogy a rajongók fantasztikus utópiái elbolonditsanak. Isten érezteti ezzel a jelenlétét, amint az embert nagy és szent célokra használja fel. A vezetéshez akárki odaáll hat, de missziót csak az teljesíthet, akinek tekintélye is van.

A tanítványok látták, hogy Jézus „tekintéllyel“ beszél, de ő mondá: „Nem azért jöttem, hogy rontsak, hanem hogy betöltsék". Jézus tisztában volt a programmjával, a hivatalával, a kötelezettségével és a képessége is megvolt arra, hogy feladatát elvégezze. Az ő szolgálata sem kísérletezés, sem feltűnést kereső újítás nem volt, hanem •olyan munka, amelyet előző nemzedékek egész sora készített elő és amit ő napi részletekben végzett úgy, hogy engedelmeskedett atyja akaratának és bízott benne törhetetlenül, hogy jövendő századokra szól. Ezért helyesebb, ha őt a legfőbb tekintélynek és nem fővezérnek tekintjük.

iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiimiiimiiiiuuiiimiii

Krisztus és a nők.

Irta*. Szentek Dezsőné.

Egy VII-ik századbeli zsinat nagyon komolyan vitatta, hogy van-e az asszonynak lelke — s egy szótöbbséggel kedvezően döntött.

Farao az egyiptomi színben igy szól Évához: „Te csak légy drága csecsebecse. Haszontalan, de szép s ez az érdeme“.

Az ókor nagytudásu Arisztotelésze is azt mondja a nőről, hogy a természet elhibázott alkotása. Hellasz nagy- műveltségü népénél, amúgy az anyákat becsülő rómaiaknál is a nő vagy rabszolga a munka és szenvedés milliós tömegében, vagy mulatság eszköze előkelő tobzódó házában.

Szellemi életet az ókor asszonya nem ismert.

*

A betlehemi jászol felett kigyult csillag első villanása rávilágított a nőben az emberre. E fényben először az anyai arc dicsőült meg. Majd e fény csakhamar rátalált és többszörösen visszaverődött a világ legszebb tükrében, a női lélekben. S e pillanattól el volt döntve a nagy kérdés: az ember Istenhez való viszonyának, s azáltal a maga igazi méltóságának kérdése. Az élő Jézus Krisztus döntötte el, ki a saját személyével való tisztán szellemi és isteni tisztaságú összeköttetésébe épp úgy belevitte a nőt, mint a férfit Akinek életében, az apostol szerint: nincsen itt férfi és asszony között különbség. Aki első pillanattól fogva életre keltő bizalommal volt az addig mélyen szunnyadó női lélek iránt. Kezének áldó-védő mozdulatával áll a nővel szemben, ki ruhájának peremét csókolja, ki hozzámenekül a világ éles kövei elől, ki az Ő sugárzó fénykörében keres gyógyító balzsamot szenvedő testére; könybe, bűnbe, szégyenbe temetkezett szegény beteg lelkére.

S mig az Ur gondolkodva vonalakat ir a föld homokján, lassan elcsendül ajkáról a soha nem hallott idvezitő szó: „Én sem kárhoztatlak; eredj el és többé ne vétkezzél“. (Ján. 8., 11.) — „Bízzál leányom, a te hited megtartott téged; eredj el békességgel.“ (Luk. 8., 48.) Mily felemelő hang a segítségért leboruló és hitéről bizonyságot tett kananeai asszony fülében: „oh asszony, nagy a te hited, legyen neked a te akaratod szerint". (Máté 15., 28.) Midőn a szamaritánus nővel beszélt, a tanítványok odajőve csodálkozva látták, hogy asszonnyal beszél. Csodálkozásuk még nagyobb lett volna, ha hallják az érkezésük előtt elhangzott felséges igét: „Az Isten lélek és akik őt imádják szükség, hogy lélekben és igazságban imádják.“ (Ján. 4., 24.) Milyen uj világ tárul az addig minden szellemi közösségből kizárt nő elé, midőn az Üdvözitő ilyen mélységes igazságot tár elé. A testvérekhez igy szól szerető biztatással: „Szorgalmas vagy és sokra igyekezel, de egy a szükséges dolog“. (Luk. 10., 42.) Nyilvánvaló az Ur fáradozása, hogy a nő hivatását eszményibbé, Isten országához méltóbbá tegye. A bizalom e gyönyörű sorát betetőzi a kegyelem, hogy nőnek adatik az első bizonyságtétel a feltámadásról.

Valóban, ha minden idők asszonya a lelke mélyéig átérezte és megértette volna a Krisztus életében tanúsított felemelő bizalom nagyságát s ezen utolsó nagyfontosságu kegyelem jelentőségét, görcsös kapaszkodással szorítaná gyönge keze ama 2000 év előtt feléje nyújtott áldó, védő kezet az idők folyamán mindvégig.

S ezzel a nem lankadozó szorítással elkerülte volna a nő legnagyobb tragédiájának: az örök bizonytalanságnak szomorú hánykodásait.

Mert valahányszor eltántorult a nő e boldogsághintő drága kéztől, mindig léleknélküli régi színvonalra sülyedt alá.

így az első keresztyéni boldog bizonyosság után is lassan nagy eltérések, nagy hanyatlások következtek. A nő