Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-09-24 / 39. szám
4 EVANGÉLIKUSOK JUAPtIA 1922 szalását és feddését közölték. Nem vitázom arról, hogy a fentebb említett egyházi rendelkezésekkel szemben és épen a mostani időben alkalmazható lenne-e a királyi tetszvényjog s hogy a mostani politikai viszonyaink közepette ezen jog miképen volna alkalmazható, de teljes határozottsággal rámutatok arra, hogy a róm. kát, egyház fentebb megjelölt rendelkezései az állam testén vérző sebet ütnek, a nemzet egységét veszélyeztetik s az állam belső békességét, az állam polgárainak békés együttélését kockáztatják. Meggyőződésem szerint az állam elutasitha- tatlan kötelessége az, hogy megtegye a protestáns egyházakat megbélyegző, a felekezetközi békességet veszélyeztető róm. kát. egyházi rendelkezések megváltoztatására, avagy felfüggesztésére a szükséges lépéseket. Nem egyházunk védelmezését kérjük. Egyházunk védekezzék önerejével, az igazság fegyverével, az evangélium krisztusi szellemének terjesztésével", az emberek felvilágosításával. Mi a Nemzet belső egységének védelmezését akarjuk és várjuk az államtól s védelmet kérünk a lappangó kultúrharc ellenében. A keresztény egyházak külső viszonya is nagy átalakuláson ment keresztül. Kedvezőtlenre változott a róm. kát. egyház közhangulata. Eltűnt az együttérzés, megszűnt a szövetkezés szükségének hangoztatása. Helyébe először a féltékenykedés, később az idegenkedés, végül pedig a nyílt harcbaszállás lépett. Most már elérkeztünk oda, hogy újságcikkekben, beszédekben, előadásokban a legkimélet- lenebb támadásokat intézik a protestáns egyház ellen. Kétségbevonják vallási és történelmi hivatásunkat. Támadják erkölcsi és kultúrái életünket. Tagadják nemzetfenntartó és nemzetépitő jelentőségünket. Ami piszkos iszapot, bomlasztó erkölcsi lazaságot felkavart az elmúlt idő, ami destrukciót mutat az elmúlt idő társadalmi, szellemi, erkölcsi élete, mindazt a protestantizmusból származtatják. A szégyen és fájdalom pírja borítja el arcunkat, ha folyóiratok és lapok hasábjain az egyházunkat támadó értekezéseket s a jó ízlést és igazságot egyformán sértő csipkelődéseket olvassuk. A püspök ur nézetét és találó szavait — melyek az evangélikus egyházi önérzet erősítésének és sajtónk élénkebb megszólaltatásának hangsúlyozásával nyertek befejezést — nyilván minden jó magyar lutheránus magáévá teszi. De nézetünk szerint a nemzetbomlasztásnak klerikális rákfenéjét gyökeresen csak a törvényhozás irthatja ki. Miért is az 1848. évi XX. t.-cikk végrehajtása címén meg kell immár követelnünk azt, hogy a kultúrharcot szülő támadások egyfelől a felekezeti izgatás eseteinek és módozatainak tüzetes megállapításával és büntetőjogi megtorlásával, másfelől az egyes keresztény egyházak jogainak és szabadságának az egyenlőség és viszonosság elvén alapuló tételes biztosításával lehetetlenné tétessenek. iiiiiiiiiiMMiimiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiimiiiiiimiiiiimiiiiiiiiiimiiiiimimiitiiiiiiiiiiiii Ami fáj. Még egy szót ama bizonyos megtérési mozgalomhoz. Sem lebecsülni, sem túlbecsülni nem akarom. Nagyon sivár lélek és nagy hivatástalan- ság kellene ahhoz, hogy azt a társaságot, mely bibliával kezében, imádsággal ajkán és testvérszeretettel a szivében az élet vizéhez telepedik le egy kis megújhodásra, felfrissülésre, mi, kik azonos céllátással, azonos öntudattal, azonos megtérési, ujjászületési törekvéssel keressük az örökkévalóság felé vezető ösvényeket, mi ezt a mozgalmat, ezt a társaságot ellenségeskedő szemmel, averzióval néznők. Nem, erről szó sem lehet. Ha valaki, úgy mi örömmel nézzük az Ur lábanyomába lépni akarók szent buzgalmát, komoly, megjobbulási, folytonos ujjászületési vágyát, imádságos hitét, cselekedetes emberszeretetét. De van itt valami, aminek nem kellene • lenni. Erről beszéljünk csak. • Ligeti Ede sajókazai ev. lelkész „Torlasz a szekták utján“ c. cikkében kioktat a — methodiz- musról. így ir: „próbálja csak vizsgálat tárgyává tenni a methodizmust, annak történelmét, szerepét és lényegét...“ Majd folytatja: „a methodiz- mus első sorban vallásos megmozdulás az egyház életében, ellanyhult hitbuzgóság felfrissítése érdekében stb __“ Ide jutottunk. A methodizmusról tanítjuk egymást. A methodizmust ajánljuk egymásnak s a methodizmussal riogatjuk egymást, mi — evangélikus lelkészek. Ez az, ami fáj. Valami idegen hidegitő tényező lépett leikeink közé s ez szétdobál, eltávolít egymástól, holott — ha valaha, úgy ma — mélységes hűséggel és forró egymáshoz simulással állanunk kellene a közös talajon és az ellentétek kimélyitése helyett még lámpással is keresnünk kellene az egyesitő és egységesítő szempontokat. Methodizmus. Mi az? Ez kellene nekünk, hogy a hitbeli megizmosodás, az egyháziasság, a magán és nyilvános Istenimádás, a lelkiismeret által sugalmazott élet- megjobbitás és az állandó imitatio Christi útjára térjünk? Nekünk — ismétlem — az a bajunk, hogy mindig valami hűtlen megnembecsülésével adott értékeinknek, Isten kezéből nyert fejlődés-lehetőségeinknek, az újszerűségeken kapunk, ahelyett, hogy a régi keretek között, a meglévő értékeink kamatoztatásával, az adott lehetőségek kifejlesztésével élnők a magunk életét. Mit akarunk a methodizmussal ? Az Istenhez vezető utat semmiféle methodizmus nem fogja nekem, az én bűnös lelkemnek megmegmutatni, mig az örökké tevékeny Lélek a maga rejtelmes, csodás hatalmával meg nem ragad s reá nem vezet arra a napsugaras ösvényre, melyen a Mester nyomaira találok. Itt ember vegye le a kalapját. Ez az a terület, melyen Luther is felkiáltott: „Hitem az enyém, vele állok, vagy esem, kinek miköze hozzá. Emberektől én meg nem ítéltetem többé.“ (Masznyik: Luther élete.) Wallrabenstein előtt igaz hódolattal kalapot emelnék, ha eredeti munkahelyéről "magyar lelke hűsége, folytán elmenekülve — bár erről is lehetne beszélni — a mi hatalmas, buzgó népű nyíregyházai egyházunkban nem mint ellenség, sőt — mert az árulás vádját nem tudom elejteni — mint idegen pénzen saját volt egyházát pusztító „hamis atyafi“, hanem mint igazhitű, Krisztushoz, egyháza tanításai szellemében halálos hűségű evangélizátor^ a legális pásztorokhoz simulva dolgozna az Isten szőlőskertjében. De igy ? így, amint tábort üt a táborban, egyházat szervez az egyházban, igy, amint külön barázdát hasit a régi szőlőben és külön aklot kerit a régiben, igy lehet felőlem még oly Krisztus-imitátor, még oly methodista s még oly mélyen az evangéliumból lélegző lélek, az én róla való véleményem mérhetetlenül sötét marad; bizony csak áruló pártütőnek tartom s abban az imaházban, melyet a mi gyönyörű nyíregyházai templomunk dacára Nyíregyházán épit, a dollár fölényét látom szegény, megsoványkodott pénzünk fölött: az ősi templomban, az ősi talajon, az ősi hitvallás alapján lehet neki is imádkozni, dolgozni, hinni és szeretni. Szegénységünkben még jobban fáj a nagy tehetőség mutogatása. És a methodizmus tanulmányozását ajánló atyámfiai, akik — mint ők mondják — parochiáik és otthonaik ablakán át kicsendülő énekkel dicsőitik Istent s kis bibliájukat összekulcsolt kezekkel boldogan olvasgatják, miért nem
