Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-08-13 / 32-33. szám
2 HVA^ŐÉlkl^ÜSOi^ íiRPűíi 1922 akik a mai terméketlen tanrendszer mellett is vallásos hangulatot tudnak gerjeszteni a tanítványok zsenge lelkében. Azonban alkalmasint a nagyobb rész szivét nem gazdagítja a legfontosabb kellék, a siker condicio sine qua nonja: a hegyeket megmozgató hit. És ha mégis tapasztalhatjuk a szemhatáron az ifjabb nemzedékben igazi hitbuzgóság- nak, emberszeretetnek, kötelességtudásnak vigasztaló jelenségeit, ezek annak a ténynek eltagadha- tatlan tanúbizonyságai, miszerint a vallásos érzület szívós növény az ember kebelében, mely sivár, kiszáradt ápolatlan talajban is, legkülönfélébb ellenségek ostromai által megtépetten, agyonsanyargatva is él kiirthatlanul és minden letört hajtása helyett ujjakat nevel. A bölcs gondviselés megvetette az alapot, elültette az életerős csirát. Rajtunk áll, hogy ezen az alapon a »yallásosság és tiszta erkölcsök lélekboldogitó viiága újjászülessék és az Isten országa a földön felépüljön. Sass János. „Alaposan kell érteni Isten igéjének tanításához és közléséhez, mert kétféle emberek vannak. Azokat, akik lelkiismeretükben szorongnak, mivelhogy bűneiket és az Istennek haragját érzik és azokat szánják és bánják is, ezeket vigasztalni kell az evangéliummal. Hanem aztán vannak ám nyakas, gonosz, keményszívű emberek is, akiknek hirdetni kell a törvényt és őket büntetni és felmutatni nekik Isten haragjának példáit, mint Illés tüzét, az özönvizet, Sodorna és Gomorra pusztulását és az Isten nagyszerű városának, Jeruzsálemnek lerombolását, mert ezeket a keménynyaku embereket hirteleniben meg kell ragadni és megijeszteni." (Luther.) ,JVan-e ág. hítv. ev. népiskola?" Biz’ ez merész kérdés, de reá igy felelni, hogy ,, nincs“ — még merészebb. Amit szerző úr ezen a címen „Evangélikusok Lapja“ 22-ik számában közöl, arra — magamat az evang. népiskolák létezésének látókörében érezve — kérem fogadja szívesen észrevételeimet. A jelenlegi viszonyok az evang. tanítóságot az állam érdekeihez semmivel sem, az egyházéhoz pedig éppen az adott viszonyok hozták közelebb. Azt akarom ezzel mondani, hogy az evang. tanitóságnak jelenleg sokkal kevesebb alkalma van elállamiasodni, mint például a múltban. Anyag, szempontból különösen, evangéliumi szempontból pedig nagyon is meggyőztek bennünket az események, ugyannyira, hogy szegény boldogtalan hazánk sorsán — ez a meggyőződésünk szent — egyedül csak az evangélium segíthet. Tudjuk, hogy csak ebben van az örökké való élet. Ettől lehetünk ismét boldogokká és enélkül válhatunk gonoszokká. Mit is mondanak az adott viszonyok? Az állam a természetből álló illetményeket az evangi tanítóknál sem hagyta számításon kívül. S akinek ilyen a javadalmazása, annak a segélyekből az állami kiegészités- sel együtt alig-alig jutnak morzsák. Emlékszik-e szerző úr arra a tanítónőre, akinek a fizetésében két öl hasábfa sze repelt természetben ? E miatt a két öl fa miatt elesik évi 12—14,000 korona különféle segélytől. Hát még ha a fizetésben földek és természetbeni párbér is van? Az ilyenre azt mondták odafönn, hogy egy miniszteri tanácsosnak a fizetése semmi ahhoz képest. Az egyházi készpénzfizetés — mint ön Írja — nem numerái. Bizony kérem az evang. tanítónak az állam által nyújtott segély is csak ilyen keveset numerái. Legfeljebb két méter vásznat lehetne belőle venni havonta,- azt is kevés helyen. Ma a felekezeti állások valóban jobbak az államéinál, mert a természetbeni dotáció értéke összehasonlíthatatlanul több, mint az állam értéktelen papirosai. Sőt ha egy újabb segélyféléről hoz hirt az újság, bennünket ez már hidegen hagy. Nem sokat segít. Különben ez a szegény magyar állam már azt is szeretné, ha az ő tanítói legalább részben elfelekezetiesednének, szabadulni akarván a vállalt nyomó tehertől. Anyagi szempontokat tekintve ne aggódjék szerző úr az evang. tanítóság elállamiasodásától, az adott helyzet sem engedi ezt. Sőt az állam érzi legjobban, hogy néki kell elfe- lekezetiesedni. S ha Ön ezt elfogadja, akkor van-e oka az Gyás«bes«éd Rosskíní Lofx Viktor felett. Vezérkarunk főnökének sírjánál 1922. VII. 1-én tartotta Dr. Raffay Sándor püspök. *) Milyen nagy lehet a vétke ennek a szerencsétlen magyar nemzetnek a jó Isten előtt, hogy nem szűnik rajta az Ur sujtoló kezének látogatása! A nagy nemzeti összeomlás ezernyi vesztesége és tengersok gyásza óta is szakadatlan rajtunk a nagy Isten ostorozása. ■ Az összeomlás gyalázatával és szivettépő gyászával talán a múltak bűnét büntette az Ur. Az azóta ránkmért csapásokkal talán a jelen vétkeiből akar vezeklő javulás uljaira terelni bennünket. Ezért rajtunk a sok veszteségnek fájdalma és terhe. Egymásután veszítjük el nemzetünk nagyjait. Alig pár hónapja, hogy még Lorx Viktor is ott állott nemes elődjének koporsója mellett délcegen, ifjú virulásban, mint a megtestesült erő és * Lapunk előző számából helyszűke miatt kimaradt. a hosszú jövendőt követelő, akarásokkal telitett Ígéret és ime, ma már őt jöttünk siratni. Pedig ő is a nemzet nagyjai közé tartozott. Nem azok közé a mondvacsinált nagyságok közé, akik magukkal és másokkal is el tudják hitetni, hogy nagyok, nem is azok közé, akiket a hajlékony közvélemény változó kegye emel magas polcokra, hanem akiket a saját lelkűk emelkedettsége, szivük ideálokért való rajongása, életük önzetlen munkája és a közjó áldozatos szolgálata emel ki a többiek fölé. Úgy érzi a lelkem, hogy ennél a koporsónál felcsendül a világ Megváltójának ama szent szava, mellyel a nemes munkáért jutalmazza az öntudatos lelkeket: „Boldog az a szolga, akit az ő Ura, mikor eljő, ilyen munkában talál!“ (Máté 24, 46.) Mikor eljött az ő Ura érte, Lorx Viktort a legnemesebb munkában találta. A nemzetépítésnek, a boldogabb magyar jövendőnek a szent munkájában emésztette életét. És e munkában egészen megfeledkezett önmagáról. Csak a célt nézte, mely életének ideálja volt. % De hűséges szolgája volt annak a kisded családi körnek is, melynek körében a szeretet ol-
