Evangélikusok lapja, 1922 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1922-07-02 / 27. szám
2 BVAflGémitUSOft IxRPűR 1922 Budavár visszavétele. Budavár visszafoglalásának 73. évfordulója alkalmából május 26-án lélekemelő ünnepély játszódott le a budai honvédszobornál. Megváltoztak az idők. Szabad már a magyar hadseregnek is lelkesednie a 48-as idők hőstettein, szabad áldoznia a hős honvédek emlékének És a katonai ünnepélyeken nincs most egyházunk oly mértékben a Hamupipőke szerepére kárhoztatva, mint volt azelőtt, amidőn minden katonai ünnepély egyoldalúan katolikus jellegű volt. Most egyházunk is szóhoz jut ilyen alkalmakkor. A budai honvédszobor megkoszorúzásánál Taubinger Rezső tábori esperesünk, evang egyházunknak fáradhatatlan buzgalmu apostola, aki a régi hadseregben két évtizeden át küzdött lutheri energiával és hűséggel egyházunk érdekeiért, tartott magasanszárnyaló beszédet, melyet egész terjedelmében közlünk. „Illatos tavasznak pompájában, Pünkösdi léleknek várásában Fényes múltúnknak felragyogása Legyen szebb s jobb jövőnek forrása! Vallásos és hazafias megindultsággal gyűltünk össze e dicsőséges múltú várhegyen, melyet 73 évvel ezelőtt nemzetünk tüneményes szabadságharcában vívott vissza utoljára az áldozatos honszeretet, hogy a nagy idők hőseit jelképező honvédszobor lábához áldólag l^tegyük koszorúnkat. Koszorúnknak kegyelet a foglalatja, hála a virágja és fogadalom a szalagja. Kegyelet csak igazaknak jár, kik méltóknak bizonyultak a koruk szabta nagy feladatokra. Mikor a betegnek, halottnak hitt magyar nép egyetlen nagyszerű megmozdulására felpattantak az egyenlőség, testvériség, szabadság drága értékeire rázárt rozsdás ajtók, utat nyitva az időkkel haladni akaró nemzet lánglelkü fiai előtt a haza nagyságának megteremtésére, akkor hivatásuk magaslatán álltak e hon fiai. Ha valaki, ők átérezték a haza száz gondját, mely eltiltá őket élvezetek habzsolásától, sőt könnyüt préselt szemükből; ők megértették a hazafias szó kötelezését, melynek nem zengeni, de életet kell teremteni s ezért tudták és gyakorolták a hazafias tetteket és az önfeláldozás csodáit. A baráti, hitvestársi, szülői s gyermeki szeretetnek el kellett hallgatnia, mikor a honszeretet kívánt áldozatot. S megmutatták száz csatában — e várnak visszavételénél Edvi Iííés Pál hírhedt verse. Irta: Payr Sándor. Folytatás és vége. Kis János püspök 1823 ápr. 7. maga elé Sopronba idézte Edvi Illést. Keményen megfedte s értésére adta, hogy szabadságában áll a római egyházat választani, ha azt igazabbnak tartja, de mint protestáns lelkész becsülje meg a magáét, Illés sürü könnyhullatással bánta meg tettét s erősen állitá, hogy soha eszében sem volt az áttérés s erre nézve meggyőzően fogja hitsorsosait megnyugtatni Járt Kőszegen Matkovich Pál kerületi felügyelőnél, az öreg udvari tanácsosnál is, de ez is inexorabilis Plútónak mondotta magát. A nagygeresdiek időközben ismét konventet tartottak s azt végezték, hogy ilyen embert nem tűrnek meg maguk között. A szerencsétlen lelkész egy külön nyilatkozatban is mentegetődzött, melyet kértére a püspök köröztetett a kerületben. De mindhiába. Igen sokat ártott neki, hogy valaki a versére egy paródiát irt s ez is kézről-kézre járt a kerületben, de csak kéziratban. Nem lehetett nehéz kiparódiázni azt az evang. lelkészt, akinek is — hogy „vannak áldozatok, melyek alatt a szív vérzik és mégis édesek, melyek nem nyomnak, de lelket emelnek, veszélyesek, melyekbe a lélek vigan rohan„. (Eötvös.) Így lettek a honvédek e nemzet sajátjaivá s leíkük beolvadt a magyar népiélek mélységeibe, kitörülhetetlenül és elpusz- tithatatlanul, hogy örök emlékezetben legyen honszerelmük buja-gondja, könnye-szava, tette és vértanusága, biztatásul a haza mostani mostoha sorsában, melyben szellemlengésük enyhére igyekszik csókolni az egységes haza szétdara- bolásától vérző belső sebét lelkűnknek. Azért kegyelet szent emléküknek! De a kegyelet a hálában magasztosul fel. Koszorúnk virágja azért a hála, mellyel áldjuk a nagy idők neves hőseit s azokat az aggastyán honvédeket, kiket a szabadság- harc osztályosaiként Isten kegyelméből még közöttünk tisztelhetünk, de áldjuk a névtelen ezernyi ezreket is, a derék, jóravaló, önérzetes magyar nép fiait, kik nem tétlen szemlélői, de lelkes hordozói voltak koruk nagy eseményeinek, mert szivükbe kitéphetetlenül volt beágyazva a haza fogalma, akárcsak az Istenség örök eszméje. Ha történelmünknek voltak igazán nagyjai, a nép valamennyinél nagyobb volt. Vele alapitá az első magyar király a keresztyén monarchiát: vele szervezé IV. Béla a tatárdulta hazát; ő emelé magasra Rákóczi zászlaját s 1848-ban a nép volt az, mely egy egyszerű üzenetre talpra állt az utolsó emberig. Becsüljük és szeressük azért hálatelten a népet, melynek ősereje talpraállással biztatja a magyart most is! A kegyelet a hálában nyilvánul és a hála a fogadalomban nyer folytatást és életet. Koszorúnknak azért szent fogadalom a szalagja, melyen ez van írva: Hívek maradunk Atyáink Istenéhez, ki az evangyéliom erőiben rejté el számunkra isteni igazságszolgáltatásának zálogát; hívek maradunk hazánkhoz s az ország főméltóságába helyezett kormányzónkhoz, mint hadurunkhoz, ki Istenben gyökérző felelősséggel, vezérli országunkat a hőn óhajtott jobblét magasztos célja felé; hívek maradunk a nemzethez, mely lábra állván óriásként emeli ismét vállára Nagymagyaror- szágot. Hűségűnk halálkészség, de addig a hétköznap becsületes munkája, mert nemcsak azok a hazafias cselekedetek, melyek ország-világra való hatásukban közbámulat tárgyai, hanem azok a kicsiny, csendes, zajtalan s a világiól sokszor észre sem vett munkák is, amelyektől a haza haladásának ezernyi feltétele függ s melyek az óhajtott eredményt nem egy szempillantásban szülik. Erre csak a fáradhatatlan, soha el nem csüggedő, következetes hűség képes. Te pedig, jóságos Istenünk, mig ránk deríted szabaa fény, gazdagság, a taláris, tiara imponál s akkor kíván sikereket a klérusnak, mikor az úgyis nagy erőszakkal és csalárdsággal térit, hódit. (Ugyan nem volna-e meg valamelyik levéltárban ez a paródia ?) Illés ügye már elveszettnek látszott. De a jószivü püspök felismerte benne a tehetséget, botlását ifjú korának tudta be, megbánását őszintének vette s az egész kerülettel szemben felvette a harcot, hogy megmentse őt az egyháznak. Attól is félt, hogy a római egyház ellen való gyülölséggel fognak bennünket vádolni, ha Illés hivatalát veszti. Kemény harca volt ez Kis Jánosnak. Emlékezéseiben külön fejezetet ir róla: „Vesződségem Edvi Illés Pállal.“ Várpalotán 1823 aug. 13. ez lett volna a kerületi gyűlésnek legizgalmasabb tárgya. De a püspök előzetesen a papiakra hivatta az előkelőbb világi urakat és lelkészeket s igyekezett őket lecsillapítani. Nem sikerült. „Még azt a vádat is kellett a versengés tüzében hallanom — írja a püspök — hogy magam sem lehetek jó protestáns, ha ilyen embernek pártját fogom.“ De még sem engedett. „Ha Illés ügye nyilvánosan elővétetik, kijövök a gyűlésből'' — jelenté ki a püspök. Ez hatott.
